Óvatosan léptem be a már alkonyattól ködös utcába. Kis egy emeletes bérházak zsúfolódtak egymásra, mintha satuba szorították volna őket, hogy elférjenek ekkora helyen. A városnak ezen negyedében minden ház szabvány szerint készült, ugyanolyan építészeti stílusban, kis négyzetek, kis börtönök, melyeknek biztonságot adó zugaiban bújtak meg a szintén szabványra készített lakók. Ebben az apró sikátorban azonban kurtán furcsa, disszonáns, mégis összhangot képező, kéménnyel kipótolt, ide oda görbülő, hajladozó építmények torlódtak. Ahogy lépdeltem a már már komposztálódott latyakos avaron aranyló falevelemet keresve, megpillantottam egy kaput, melynek a többitől eltérő rézbarna kilincse volt, s szinte hívogatott hogy lépjek be rajta. Ahogy közelebb léptem a szúrágta faajtóhoz, melyen akkora lukak tátongtak, hogy a szél kényelmesen ki s be tudott rajtuk csoszogni, hirtelen feltámadt egy, a lábamnál bóklászó légáramlat, egyre csak kavargott, növekedett, s felzargatta a békésen lapuló hamuszürke avarréteget a poros aszfaltról. A kilincs után nyúltam, s ahogy lehunytam a szemem majd újra kinyitottam, hirtelen minden ezer árnyalatban pompázott körülöttem, mindennek külön, éles körülhatárolható színe, s illata lett, a házak a piros, kék, zöld és sárga színekben díszelegtek, az ég azúrosan világlott megannyi újra és újra felbukó csillaggal, a hold kacéran kacsintott rám ezüstös fátyla mögül, a rézkilincs vörösen vibrált, a függönyök, melyeket fel fel kapott a lég hófehéren táncoltak a széllel, s az őszi avar akár a lüktető parázs, úgy hullámzott lábam alatt. A házak portáiról hol sütemény, hol frissen sült kenyér illata ölelt körbe, melyeknek íz arzenálja átjárta minden porcikámat. Az őszi fuvallat a kémények meleg füstjét csalta körém, s hirtelen megannyi apró csengő zengett bongott körülöttem lágy dallamokat harangozva. Mintha valamely ezer éves átok alól lélegzett volna fel minden mozdulat, mintha a nagy Festő ecsetéről a festék tova ömlött volna ebbe a végtelenül szürke és tompa világba.  A szívemben valamely rég homályba olvadt lüktetés vette kezdetét, oly hevesen mintha mindjárt kiugrani készülne helyéről, hogy táncra perdüljön a csalfa posztókkal, majd a légben feloldódva megtalálja helyét a Hold karimáján, s láblógatva onnan figyelje a kora esti égboltot s a város hunyorgó fényeit. S ahogy nyújtottam kezemet, hogy a rézkilincset lenyomva belépjek a szúrágta faajtón, hirtelen minden mi addig élettől lüktetett szürkeségbe burkolózott vissza. Elhallgatott a csengők játéka, a Hold ólmos felhők mögé bújt, a hófehér posztók helyén újra rongyos függönyök lógtak élettelenül. Nem éreztem illatokat, s ízeket, minden nyomasztóan néma és hamuszínű lett megint. A szívem lüktetése is alábbhagyott, s tompán kopácsolt tovább, ahogyan eddig. Éktelen csönd lett körülöttem. Szinte éreztem ahogy magához szorít újból a Magány és a Csalódottság. Aztán körbenéztem, elindultam a főút felé, s mialatt lépdeltem kifelé a sűrű avarszőnyegen, vissza vissza pillantottam, hátha újból megtörténik a varázslat. De egyre csak a komor házak merevedtek rám rongyos posztóikkal, melyek mint súlyos pillák őrizték tudhatatlan titkaikat. Már majdnem kiértem a sarokig, amikor egyszercsak újból megpillantottam az aranyszín falevelet, amely ebbe a lakatlan, idegen utcába csalogatott. Szelíden ringatózni kezdett körülöttem a légben, s ahogy kinyitottam tétován tenyeremet, puhán szenderült álomra benne a napsugár piciny őrzője. Nézegettem, hogyan lélegeznek nesztelen az apró érhálózatok, végtelenségüket s kitartásukat csodáltam. Majd hátára fordítottam, hogy tüzetesebben át tudjam vizsgálni, de figyelmemet elvonta Valaki kézzel írt üzenete, amelyet épp ezen az aranyló falevélen hagyott.

Ne keress ma tovább mindenhol esztelen.

Én szárnyára szálltam a szélnek nesztelen.

Megannyi zúgó viharok fújtak tova

Nem tudom mi végre, s nem tudom hova.

Holnap tán itt leszek, vagy épp mást teszek

ne félj, hogy nem jövök, ne félj, hogy elveszek.

Keress a fában, a fűben s a falevélben

A mindent felőrlő, némán fájó szívben.

Keress ölelésben, mosolyban, rakoncátlan kacajban

S én kézen foglak majd a legnagyobb viharban.

Keress mindenhol, hol más nem keres

hol minden fűszál már hajnal előtt deres

Hol írmagja sem marad már a reggeli napfénynek

Ott leszek megint,s szárnyára szállunk a szélnek.

Valaki

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.