„Látod- e már, hogy jöttömre csillagok rebbennek szét? Én sóhajodból érzem, ha darabokra hullik benned a világ…”

Gyermekkoromban találkoztam a Bölcscsel. Nem lehettünk sokáig együtt, egészen fiatal voltam, mikor szólította őt a magasság. Emlékszem, a lelke korán hazatért, csak a teste vajúdott sokáig köztünk. Talán ő volt az első a Nyughatatlan Vándorok közül, aki valamilyen cinkos fénnyel járta be érthetetlenül óriási világomat s rádöbbentett, tán én is közülük való vagyok. Sosem feledem, ahogy beléptem az emlékektől zsúfolt szobába, ahol hibiszkuszok meresztgették békés csápjaikat mindenfelé. A Bölcs értette a virágok nyelvét, s oly gonddal nevelgette őket, hogy olybá tűnt, égből kapott gyermekeit cirógatja. Néha csak arra lettem figyelmes, hogy mesél róluk, hogyan lesz a hajtáson gyökér, s később erős virágkehely, mely apró lángként figyelmeztet, a szeretet mindenhol jelen van, és sosem hiábavaló. Az Óriások közül azonban mégsem ez emelte őt valódi Bölccsé, hanem az a képessége, hogy a szívében lakó végtelen csöndet mértani gonddal csepegtette a vászonra, pontról pontra, lassan úszkálva az árnyalatok között, mindvégig tudva, hogy a láthatatlan részletek komponálják egyenként egésszé a képet a lelkében, amely ecsetén át folydogált hosszú éveken át. Emlékszem, amikor a Bölcs képei galériába kerültek, ő mégis apró maradt. Hátrakulcsolt kézzel szemlélgette őket a hófehér teremben, alázattal s kíváncsisággal akár mi. Néha melléültem s csak néztem, ahogy pöttyökkel lepi el az óriás vásznat. Valamiért tudta, hogy melyiknek hol a helye, sosem hibázott.     

Minden növény a maga nemében különleges – mondta egyszer a Bölcs – mindegyiknek története van arról, honnan jött, s hová tér vissza egyszer. A víz táplálja, de csak a szeretet tartja őket életben. Ahogy mindünket. Tudja, hogy megérinted, hiszen ha lélegezni képes, akkor érezni is. Ők így tudnak beszélni csak, nem hangzatos strófákban, vagy szépen koreografált szónoklatokban. Érzik amit érzel, s talán ezért ők a legcsodálatosabbak közül valók. Mégis van egy, amely mind közt különb, amely különleges, s talán választ ad éveken át morzsolgatott kérdéseimre. A növényvilág művészei a hibiszkuszok. Nem egyszerűen virágoznak, megformálják a kelyhet, s létrehozzák ösztönösen tán, s mégis lélekkel egyengetve. Sok botanikus fejében gondot okozott már nevelése, hiszen makacs növény, aki nem érdemli, annak nem bontja ki virágkelyhét. Éppen ezért, leültem a hibiszkusszal szemben egy napon, s megkérdeztem tőle, mi bántja. Akkor nem válaszolt, csak pihegve lengette borús leveleit. Hónapokon át kísérleteztem, ápolgattam gonddal és szeretettel, árgus szemekkel figyeltem a víz mennyiségét, a tápszer minőségét, a fényviszonyokat, állítgattam, fordítgattam, s a hibiszkusz élt, de nem borult virágba. Így ment ez hosszú hosszú időn át. Majd egy napon mikor meguntam, hogy házakat építek Óriásoknak, végtelen bánat lett úrrá szívemen, s csak leültem a vászon elé, akkor először, s ecsetemen át folydogáltak könnyeim. Megfeledkeztem nővényemről, aki csendben figyelte, hogyan roppan össze bennem a szív, hogyan lesz úrrá rajtam a végtelen bánat, s hogyan szül bennem a kétség valami egészen egyedit, egészen tökéleteset: a festményt. Majd egy éjjel – folytatta a Bölcs – beszélni kezdett hozzám a fejem mellett nyugvó hibiszkusz. Mesélt a fákról, a növények legnagyobbikáról, beszélt a bambuszról, mely időtlenségben él, hisz nem kell sietnie, ő tudja, az idő csak minket embereket gyötör oly nagyon. „Vannak köztünk olyanok – mondta a hibiszkusz – akik értik a fájdalom mibenlétét. S valami furcsa oknál fogva, csak ebből tudnak tökéleteset alkotni. Kínlódásuk értéket szül, a rútból szépséget teremt, s így fájdalmuk egyedi értelmet hordoz. Együtt lélegzik velük, s egy óvatos hajnalon virágkehely sejlik belőle, s egy csapásra szertefoszlik hosszú hónapok vajúdása. Megnyugszik olyankor a lélek.” – mondta a hibiszkusz. Másnap reggel felkeltem lázas álmaimból, s emlékeztem a mesére. Épp csak annyi vizet cseppentettem a hibiszkuszt tápláló földbe, ami életben tartja. Így ment ez napokon át. S én búsan festettem tovább hitehagyott képeimet. Majd egy nap vége szakadt bennem a féktelen fájdalomnak, s aznap reggel a hibiszkusz is tökéletes virágkelyhet növesztett. Óvatosan sütkérezett az ablakon beszűrődő fénysugárban, s én melléültem cirógatni a leveleit. Akkor értettem meg – mondta a Bölcs – hogy mit jelent művésznek lenni. Az élet tudójának lenni. A legnagyobb fájdalomból tökéleteset formálni, amely mások arcán tán mosolyt szül, átcsordogál az Óriások lelkén, s a magasság nyomait hagyja benne. Az emberek közé művésznek születni tán olyan, mint hibiszkuszként élni ostoba botanikusok kertjében.