A Bölcs figyelmeztetett egykor, a valóságtól elrugaszkodni veszélyes vállalkozás.“Kockázatos, hisz szívünk útvesztőin át félő, nem találunk vissza az igazság talajára. A képzelet világa megnyugtató hely. Szép és derűs, nem éri baj, nem éri veszedelem, nem juthat be ártó, rontó szándék, viszont bármi megtörténhet ami egyébként lehetetlen, megvalósíthatatlan vagy kilátástalan. S bár a valóságban nem, a lelkükben teljesülhetnek a vágyak. Így nehéz a visszatérés, kell az egyensúly, s a tudat, hol húzódik meg az éles határ a valóság s az álmok között. Akkor válhat életed igazán teljessé, amikor rádöbbensz, a szürkének hitt hétköznapok felülírták a képzelet legelképesztőbb kockáit is, hiszen minden valóra vált, ami valaha titokként lapult lelkedben.”

Leültem az ágy szélére, s behunytam a szemem. Elindultam felfelé, befelé, a szívem irányába. Láttam, ahogy a város fényei apró pontokká szűkülnek, horkolnak a tavasztól mámoros bérházak, s dunyha alá bújik minden kis teremtménye a földnek. Már csupán az égbolt fényei vettek körül. A csillagok vidáman hunyorogtak körülöttem, legfényesebben az Esthajnal, az éjjeli fények pásztora. Lágyan kanyarodott körém a tejút, melynek végén kövéren mosolygott a Nagy Medve s a büszke Nyilas. A levegő is más volt. Átjárt, s végtelenül könnyűvé tett. Ott voltam ismét. A Hold csücskén, ahol egykor végtelen éjjelek röppentek el fejünk felett, ahol megszűnt a kényszer s a rideg való is otthonosabbnak tűnt fentről. Emlékeztem az éjjelre, amikor útjára engedtem a Valakit, a Szél fiát. Azt hiszem, azon a végtelenül távoli napon, egy út lezárult, s életem legnehezebb ígéretét tettem. A Szeretet ígéretét. A biztos, megingathatatlan, örök Szeretetét. Amelynek nincs kezdete, így nem szakad vége sosem. Ám mostanra döbbentem rá, ígérni könnyű, megtenni embert próbáló feladat. Csak a tudat nyugtatott akkor, egyvalami megsemmisíthetetlenül bizonyosságot nyert: létezik. Körülöttem, s bennem van. S igaznak bizonyult, ahogyan a Bölcsek tartják, adni tán felemelőbb mint kapni. S ha én lehetek a forrás, úgy minden próbát kiállhatok. Görögjön elém bár ezer málhás kő, állja utamat egetrengető, fákat szaggató végtelen orkán, perzselje szívemet óriás vulkánok égető tüze. .. A Szeretet már bennem él. S amikor új napok jöttek, s új utak kanyarodtak lábaim alá, a Szél fiának ígérete végigkísért. Felkeltem reggel, s a Fák között bujkált. Csüggedve ültem nagy folyók partján, s lágyan cirógatott, amikor kifordult az Ősz a bokrok mögül. Amikor bánattól ittasan ácsorogtam végtelen terek közepén, s csikorgott a Tél, mint rozsdás fogaskerekek, apró hópelyhek üzenték, Valaki nem feledkezett meg rólam. S ahogy diadalittasan vonult a Tavasz a macskaköveken, a Fák levelei mind azt rebesgették, a Szél fia úton van. Könnyebb volt vakká válni. Könnyebb volt lezárni mindent, mi rá emlékeztetett, s láthatatlanná válni. Könnyebb volt örök fagyban élni, mint örökké bohó szívvel rendíthetetlenül várni a napfényt. Hajnalig ücsörögtem a Hold karimáján, ám azon az éjjelen Valaki nem jött el. Fürkésztem a gondolatait, ám ő akkor messzi tájakon járt. Tajtékos lelkét máshová fújták a szeszélyes tavaszi fuvallatok. Szerettem volna újra hallani a hangját, mielőtt útra kelek. Jó lett volna elmesélni, milyen volt a pokol, s most milyen fényes a menny annyi kétségektől terhes nappal után. Ám nem jött el. A Szél fia csak akkor lépett mellém, amikor annak elérkezett az ideje. Nem tudom, meghallotta e az éjszakába eresztett sóhajom, nem tudom, mi késztette arra, hogy útjai új irányt vegyenek. Én mégis, elbúcsúztam tőle, remélve, hogy vándorlásunk egy napon tán egy irányba tart majd. Üzentem hát neki a tavaszi fuvallatokkal, melyek akkor már a hajnalt csalogatták. Kértem, hogy adják át Valakinek, kísérje utunkat minden bágyadt alkonyon. Őszi estéken táncoltassa a faleveleket, s gyönyörködjön benne, milyen színesek olyankor a Fák. Kértem, hogy hajnalban járja végig domboktól ölelt völgyemet, s cirógassa a harsogó füveket. Legyen bátor s szilaj, amilyen mindig is volt. Forduljon minden felé, ami szép és egyszerű, s lássa mindazt, amire egykor már felnyíltak szemei. Kértem, hogy segítse mindig a szerető szíveket, hiszen olykor csak egy fuvallat kell, hogy egymás kezét fogják, kik együvé tartoznak. Kértem, hogy vigyázza az Esthajnalt szüntelen, s Hold anyát is, hogy sose kételkedjen abban, a Nyughatatlan Vándorok szívében örökké pislákol a Szeretet lángja. S végül arra kértem, gondoljon rám, amikor aranyló kalászok között cikázik, vagy kacér hullámokat táncoltat nagy vizek partjainál. Amikor a folyó mellett álló Fűzfa levelein hintázik, jusson eszébe a Lány, kinek csillag van a homlokán. Emlékezzen rá, lelkének minden Szeretete az övé. Nyugtassa meg őt minden útjára engedett fuvallat, nekem a Szeretet ösvényén járni nem teher többé, mert bizonyosságot ad rá puszta létezése.  A tény, hogy az érzés valódi és elpusztíthatatlan. Ő az egyetlen igazság szertelen képzelgéseim közepette. Hiszen az ő szíve örök, s benne él az én szívem is örökké. Végezetül pedig egy Őszről őrzött falevelet engedtem útjára az első hajnali fuvallattal, melyen ez állt:

Nem tudom kerek e világ

mire oly nagy, s mire oly esztelen.

de a szenvtelen, megannyi arc közül

ha egy Te vagy

ígérem, elalszom melletted

csendesen, csendesen.