Aki egy kicsit is ismer, tudja, gyűlölöm a változást. Elszakadni régi helyektől, tudni, hogy vannak utcák, ahol már valószínűleg soha nem sétálok végig, kidobni régi ruhákat, integetni vonat után, ami messzire visz valaki fontosat, rápillantani egy kopott, rongyos pórázra, amit nincs szívem kidobni ... és költözni, szinte évente, olyan helyekről ahol megannyi emlék zsúfolódott össze. Csak pakolászom, dobozokat keresek, fejben már kiürült a lakás, én pedig próbálok nem gondolni arra, hogy valami megint véget ér. Aztán eszembe jut, hogy mennyi minden történik, s én mégis ugyanaz maradtam, hiába minden ártalom, minden lezárásra kényszerítő megtett kilométer, minden csapódó kocsiajtó, minden kérlelhetetlenül véget ért telefonbeszélgetés. Most is, ahogy eddig, ülök a huszonhatodik január elsejémen, és annak ellenére, hogy az elmúlt pár nap fájdalmas számvetéssel telt, még mindig itt vagyok. 

Édesanyám egyszer rám nézett és azt mondta, ha lehetne egy kívánsága, akkor csak azt szeretné, hogy ne rontson el a világ és mindig maradjak ugyanolyan komisz, nyílt szívű és mindig derűs lelkű, mint amilyen gyerekként voltam. Talán ezért nem passzolok ide, ebbe a rút és sokszor fájdalmasan valós kis világba, mert igen, a kívánság teljesült, és ilyen maradtam. Mindig reménykedem, mégha ostobának is nevez érte kivétel nélkül mindenki. Milne mackója még mindig könnyekre fakaszt, mert annyi szeretet van benne. Hiszek a Kis Hercegben és abban is, egyszer tán összefutok vele, a rózsával és a rókájával, akit megszelidített. Tán éppen ezért, magam is szelidítgetem a megunt és kidobott állatokat, legfőképpen azt, aki a kanapéra folyvást mellémgömbölyödik. És ezt a szokásomat mindig tartani fogom, bármilyen kutyaszőrös lesz a parketta, és bármennyi virágföld lesz szétterítve amikor hazaérek. Elhiszem, hogy a gonoszságot csak a jó győzheti le, s ha a ridegségre szeretet a válasz, nincs az a lakat ami ne oldódna fel, régóta bezárt szíveken. Mindig reménykedni fogok, a nyolcvanadik január elsejémen is, mert tudom, hogy az emberek egytől egyig, valahol mélyen jók. Továbbra is fogok írni, leginkább szép dolgokról, hiszen az írott szó, bármennyire is kételkedtem benne, örök marad és éltere kel. Eljut azokhoz, akiknek éppen szüksége van rá, valahogyan, magam sem értem a mikéntjét. Abban is hinni fogok, hogy ahogyan egy jelentéktelennek tűnő könyv, úgy mi is egyenként eljutunk Valakihez, akinek jó lesz megfogni a kezét, és aki majd végighallgatja soha véget nem érő történeteinket. Úgyhogy igen, továbbra is sokat fogok beszélni és kinek kinek a maga tisztje eldönteni, hogy amit hall, az ostobaság csupán, vagy egy mesélő meséje. Továbbra is kíváncsi leszek, mindenre és mindenkire. Legfőképpen azokra, akikre senki nem kíváncsi. A gesztusok mögé ötven év múlva is beszédes gondolatot képzelek majd, mert van tudom, hogy van mögötte. És esténként álmodozni fogok, ahogy eddig is tettem, arról, hogy hol leszek tíz év múlva, hogy vajon kinek mesélem majd a meséimet, milyen lesz a lakás, ahová belépek, hogyan fogok köszönni a szomszédoknak és hogyan üdvözöl majd a kutyám s még ki tudja ki, amikor egy hosszú nap után leroskadok a szöszös kanapémra. 

Soha nem teszek fogadalmat, de most fogadom, hogy így lesz. Pontosan úgy, ahogy eddig is, mert legyen bármilyen furcsa, kilátástalan, kivitelezhetetlen és ostobának tűnő egy kívánság, teljesülhet. Hiszen Anya kívánsága is teljesült.. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.