Percekig álltam a szakadó esőben és csak arra tudtam gondolni, hogy mi ostoba, önelégült, törtető emberek elfelejtettünk vágyakozni. Úgy igazán. A nagy, csillogó és drága dolgokért persze meg tudunk halni ma is, dolgozunk érte, kuporgatunk, spórolunk... Terveztem a hetet és elképzeltem, hogy mire fogok visszaemlékezni majd abban a bizonyos pillanatban, amikor utolsó másodperceimet töltöm a földön. A naptáramra? A számítógépem monitorjára? Ruhákra, autókra, telefonra, a metróra amivel nap mint nap utazom? Fogja majd akkor a kezemet egyáltalán valaki? Emlékszem a Nagypapámra. Festő volt. Értette és ismerte a szépet, mondhatni, előállítója volt. Rengeteget utazott, és sokat mesélt arról, mit látott a világban. Imádtam hallgatni, mert úgy beszélt, hogy ha behunytam a szemem én is eveztem vele a Dunán, én is vadásztam vele Beregszászban, ismertem a szomszédját, aki felnevelt egy medvebocsot, éreztem, ahogy a vizslái sündörögnek a lábam körül az indulás hevében, bejártam Velencét és még ki tudja hány színes várost. Aztán eljött az idő, és kórházba került. Hónapokon át szenvedett, ki tudja mit élhetett át. Én pedig simogattam a kezét és akárhányszor ránéztem, csak azt láttam rajta, hogy maradni akar. Hogy minden pillanatát élvezte az életének, dacára annak, hogy túlélt két világháborút, egy forradalmat és olyan borzalmas tetteit az emberiségnek, amikről én és mi már csak a történelem könyvben olvasunk. 

szilveszter_karpataljan_beregszasz_nagyszolos_munkacs_2_1.jpg

Ő is tavasszal született, ahogy én. Már több mint száz éves lenne. Gyanítom, tőle örököltem mindenfajta szenzitivitást, így ha például elpityeredem egy érzelmesebb hegedűszólón, vagy égbe szökken a pulzusom egy jóleső öleléstől, csak hálás tudok lenni, hogy ilyen szív kalapál bennem. Ennek ellenére mégiscsak elkap a szomorúság a mára már feledésbe merült születésnapja tájékán, mert csak arra tudok gondolni, hogy egyel  kevesebben vannak azok, akik igazán érteni és érezni tudták ezt a furcsa lelkületet. Sajnos az emberek már a legkevésbé sem ismerik a szép mibenlétét, nem tudnak elveszni az érintésben, képtelenek gyönyörködni a Balaton vízén ringatózó ezüsthídban, nem tudnak sírni, és nem tudnak nevetni. Elfelejtették, milyen az ölelés, képtelenek ragaszkodni, nem mernek szeretni, félnek és viszolyognak egy egyszerű kézfogástól is, és az igazi élményeket és érzelmeket kegyetlenül lealantasítják, így még szilárdabb téglafalat építve maguk köré. Aki pedig nem így tesz, azt eldobják, kinevetik, kiközösítik, de leginkább tudomást sem vesznek róla. Az igazság az, hogy elfelejtettünk vágyni egymásra. 

Még csak tapogatózom ebben a hatalmas világban, utakat keresek, amik feljebb visznek, vagy épp csak máshová. De a Nagypapám képei alatt ücsörögve, ahogy silabizálom, hogy merre folyik a kék s merre a piros, csak arra tudok gondolni, hogy tán mégsem maradtam olyan nagyon egyedül. S ha én megpróbálok érteni másokat, tán ők is értenek majd engem. Addig is nevelem tovább a rám testált hibiszkuszokat, amik időről időre, főleg március környékén gyönyörű virágkelyhet bontanak. Nem értem, mi váltja ki a virágzást az év legkülönbözőbb időszakaiban, de azt hiszem nem is kell. Különben is, a Nagypapám szerint "művésznek születni az emberek közé olyan, mint hibiszkuszként élni ostoba botanikusok kertjében". 

A bejegyzés trackback címe:

https://enesaszerelmeim.blog.hu/api/trackback/id/tr825143736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása