Végre itt van. Igen, a tavasz. Egészen pontosan január óta várom az első napsütést, amiben a következő fél év minden reménysugara ott szikrázik. Az összes tejeskávé, amit kicsit borzongva iszunk majd a téltől poros asztaloknál, jelentéktelennek tűnő dolgokról csevegve. Minden kacér pillantás ígérete, amit a napszemüveg takarásából vetünk egymásra, a jóleső szippantás a langyos, esti levegőből és a limonádék íze, amiket sebtében kotyvasztunk össze. A mai napban benne volt a nyár ígérete, a Balatonnal és a végeláthatatlanul kanyargó vonatúttal az északi part felé. A fröccsök savanyú íze, ami tán örömünket serkenti majd, vagy bánatunkat röppenti    

elérhetetlen távolságba. Ott bujkáltak az esti rakpart fényei is, amik kacéran hunyorognak, ahogy sárgán suhan alattunk a kétkerék. Benne volt Budapest panorámája a Lánchíd tetejéről, amikor a lábunk a semmibe lóg, s közben akaratlanul is lopott csókok titkos tanúi leszünk. S ha már titkok, akkor igen, a féltve őrzött titkok magányos gazdái is egy pillanatra megrészegülnek a tavasztól, s a megértés reményében gazdát cserélnek. Hogyan lehetséges az, hogy a fény ígérete, ha csak egy pillanatra megvillantja magát, mi kőkemény, kérges szívű emberek máris megrészegülünk? Sziklaszilárd elveinket és fogadalmainkat dobjuk a sarokba, irányt változtatunk, lehullanak a falaink és egy bátortalan pillanatra a világ legbátrabbjai leszünk. A saját, nyomorult kis világunk hősei. Elég lenne egy apró, szikrányi felvillanás, s máris hiszünk a lobogó tűzben? 

Néha fogalmam sincs mit miért teszek. Miért beszélek s miért hallgatok, amikor szólnom kéne. Miért mosolygok, és miért sírok, miért vagyok boldog, amikor semmi okom nincs rá, s miért tör rám a bánat, amikor minden csillag nekem áll az égen. Hogyha magyarázatot kéne adnom valakinek saját magamra, tán csak legyintenék. Aztán sóhajtanék is egy nagyot, elmosolyodnék és szánakozva csóválnám a fejem. Később kissé felháborodva mesélném alkalmi cimboráimnak, hogy a megmagyarázhatatlant nem lehet megmagyarázni, bárhogy is erőlködnénk, tán csak hagyni kéne, hogy önmagát igazolja vissza, s teljesítse be. Majd megállapítanám, hogy ebben a világban nehéz hagyni, mert mindenhez tervet készítünk és a saját elméleteink nem akarják, hogy sodródjunk. Nem utolsó sorban vitathatatlan tény az is, hogy a legnagyobb biztonságban a falaink mögött vagyunk, így nem marad más választás, csak cipelni tovább a kis köveinket, s talán bízni, reménykedni abban, hogy egyszer, csak egyetlen bátortalan pillanatra könnyebb lesz. Végül is ezt tenni hasonlóan nagy ostobaság, mint pár napsütéses órától beleélni magunkat a kánikulába. Büszkén ledobni a kabátot, mégha fázunk is kicsit, pár megállóval többet sétálni a körúton, bizakodva kihordani a pálmákat az erkélyre, merészen elcsomagolni a télikabátot, reszketve hinni a megértésben, s az ígéret igazában, s pár napsütéses óra után megingathatatlanul átélni a tavaszt. Javíthatatlanok vagyunk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.