... Éppen csak hunyorgott a nap a fenyvesek mögül, amikor Guszti bácsi hóna alatt a kíváncsi medveboccsal a falu határához ért. Egész úton önmagával viaskodott, de tudta, a védtelen állatról gondoskodnia kell valahogyan, késő már ahhoz, hogy szélnek eressze. Szerencséjére a portája éppen a falu szélső végére esett, így megvárta míg besötétedik, hogy észrevétlenül csempészhesse haza a bocsot. Minden pillanatban, amikor kétségei támadtak döntésével kapcsolatban, csak belenézett a nagy barna szempárba, s abban visszaigazolást talált.

hunter-with-dog_4037.jpg

 

Guszti bácsi végül belopózott saját házába, szinte lopakodva a didergő gyümölcsfák között, izgága vizslái között. A később egyre sűrűsödő problémák már itt elkezdődtek: Hol aludjon a bocs? - vakargatta a fejét a vadász. Amíg ilyen apró, szíve szerint a dunyhája alatt melengette volna, ám előrelátó volt, s első ötletében egy régi, fából tákolt kutyaház ötlött az eszébe, amely a padláson hevert évek óta. Fogta magát, lecipelte a düledező odút, felállította a kertben, régi lópokrócokat hordott bele bélésül, s egy kis meleg tehéntejet öntött a piros bádogtálba, gondolván, a bocsnak jól esik majd vacsorára. Beterelgette a kölyköt a faházba, a kutyáit betessékelte a kandalló mellé, magára zárta az ajtót s feszülten figyelt mögötte, hogy vajon mi történik.
Eltelt néhány perc, a bocs megtalálta a tejet, s hallhatóan fészkelődött a pokrócok között. Guszti bácsi megnyugodott kissé, s úgy döntött gondolatai rendezéséhez elpöfékel egy adag jófajta dohányt. A kandalló sercegett, a vizslák Guszti bácsi karosszéke köré gömbölyödtek, s éjjeli béke szállt a falura is. Nem sokkal éjfél előtt a vadászt kintről beszűrődő zajok zökkentették ki bóbiskolásából. Először csak kaparászást halott, ám erre még flegmán legyintett, mondván, a bocs biztosan a helyét keresi. Aztán puha léptek neszére lett figyelmes a kertből. A hangok egyre közelebb értek a bejárati ajtóhoz, s egy időre csönd lett. Guszti bácsi ekkor felállt, s kinyitotta a bejárati ajtót, aminek küszöbén ott ült a barnaszemű medvebocs olyan keservesen nyüszögve, hogy az ember szíve belefacsarodott.
Tudta a vadász, hogy amit tesz, minden természeti törvénynek ellentmond, s olyan láncolatot indít el, amelynek egy ponton túl nem lehet majd gátat szabni. Ennek ellenére esze felett győzött a szíve, így ölbe kapta a medvebocsot, s horkoló vizslái közé fektette. Nem sokkal később ő is nyugovóra tért.

Még alig hajnalodott, amikor Guszti bácsi szemei felpattantak. Talán reménykedett abban, hogy a medvebocs s minden, ami előző nap történt, álom volt csupán. Kisétált a nagyszobába, a vizslák már sürögve fogadták s a konyha felé terelték. A kölyök medve nagy gonddal pakolta ki a szekrényből a téli tartalékból megmaradt krumplit és lisztet, beborítva ezzel a padló utolsó centimétereit is. Guszti bácsi hirtelen nem tudta mitévő legyen, csak abban volt biztos, hogy döntését már nem másíthatja meg, együtt kell élnie egy vadállattal legalább addig, amíg meg nem erősödik annyira, hogy visszaengedheti az erdőbe. Ám, hogy addig mitévő lesz, s hogyan telnek majd el a napok, fogalma sem volt.
Alig fejezte be a konyha takarítását, amikor kopogtattak az ajtaján. Guszti bácsi első rémületében bezárta a bocsot a konyhába, s mintha mi sem történt volna, ásítozva ajtót nyitott a legkisebb, hatéves forma Paksy fiúnak. A bankigazgató szőkehajú fia kíváncsian pipiskedett a zavarodott vadász előtt, hátha belátást nyer a kincseket rejtő szoba rejtekeibe.
Csak azért jöttem - kezdett bele mondandójába a fiúcska - mert megígérted, hogy az első tavaszi napon elviszel magaddal az erdei sétádra. És nézd, kisütött a nap, lehet, hogy már az irhakabát sem kell! Ugye veled mehetek?
Guszti bácsi zavarodottan nézte a Paksy fiút, majd megpróbálta eltessékelni azzal az indokkal, hogy előbb kérjen engedélyt az édesapjától, s majd ha ő rábólintott a sétára, elindulhatnak. Csakhogy a kisfiú szemfüles volt, s már előre jóváhagyatta az erdei kalandot, így a vadász beterelgette az ajtóból, s a fotelba ültette megtiltva neki, hogy onnan elmozduljon. Ám a gyermeki kíváncsiság nem áll ellen semmilyen tiltásnak, így a kis Paksy fiú, Gyula valamilyen benne motoszkáló hetedik érzéktől vezérelve a konyha felé vette az irányt, ahol csodák csodájára egy pici medvebocsot talált. Sikongatva rohant Guszti bácsihoz, hogy medve van a házban, játszhat-e vele, honnan jött ide, megsímogathatja-e, elnevezheti-e és egyébként is, mikorra fog óriásira nőni. A vadász tudta, hogy innen már nincs visszaút, délutánra az egész falu tudomást szerez a bocsról.(...)

... Történt ugyanis, hogy Guszti bácsi az erdő sűrűjében élő nőstény medve felségterületére tévedt az egyik őszi délután. A veszélyről mit sem sejtve lépkedett előre az avaron vizslái jelzéseit követve, mivel kinézett magának egy éppen arra bukdácsoló öregecske fácánkakast.
Vállán a fegyverével óvatosan lépett előre egyet, még egyet, egy harmadikat, s mire megtette volna a negyedik lépést s meghúzta volna a ravaszt, óriási, égzengető üvöltést hallott közvetlenül a háta mögött, s úgy érezte, mintha felgyulladna a hátán a bőr. Az eszméletét elvesztette, ám szerencséjére a puskája is elsült, így megúszta annyival, hogy a hatalmas anyamedve csupán mancsa nyomát hagyta ott bal lapockáján. A falubeliek találtak rá néhány órával később, akik a vizslák kétségbeesett unszolására indultak a keresésére.
Guszti bácsi felépült, tanult az esetből, de csak nem hagyta nyugodni a büszkeségén esett csorba, hogy őt, az erdő védelmezőjét, aki nemhogy a medvének, a légynek sem ártana, orvul megtámadták, jóformán ok nélkül.
Igen. Guszti bácsi kissé együgyű volt, nem vette számításba, hogy a medve vadállat, s hiába fér bele valaki szívébe az egész erdő, attól még a medvének ő csak nemkívánatos betolakodó marad.

 hunter-with-dog_4037.jpg


Az első igazi tavaszi reggelen viszont ezek a gondolatok nem foglalkoztatták. Tobzódott az erdő friss illatában, élvezte ahogy a napfény egyre erősebben melengeti, s minden lépéssel amit megtett a félig havas. félig latyakos talajon úgy érezte, a világ kereke most őfelé fordul, s a Teremtő végre igazán a tenyerén hordozza majd. A messzire mutató, reményteli gondolatok elterelték Guszti bácsi figyelmét, s ábrándos baktatása az erdőnek egy olyan szegletébe terelte, ahol azelőtt igen keveset járt.
Tudni illik, az ottélők nagyon babonás emberek, sokat adnak a mendemondákra. Az erdő közepén megbúvó barlangról például úgy tartják, boszorkány lakja, aki nem elég, hogy csúf, még a társaságot sem kedveli, ezért néha az erdei állatok alakját felöltve űzi el a kéretlen látogatókat figyelmen kívül hagyva, hogy az illető ártó szándékkal érkezett vagy csupán átutazóban van-e.
Guszti bácsi viszont éppen e barlang bejáratához keveredett. Hirtelen átfutott rajta a hideg, s eszébe jutottak Mámi esti rémmeséi azokról az oktondi gyerekekről, akik nem óvakodtak az erdei boszorkánytól. Csak nézte a barlang bejáratát, s az egyik fele hanyatt homlok menekült volna, míg a másikban motoszkált a kíváncsiság. Talán egy egész órát is eltöltött ott, az erdő kevéssé ismert szegletében, amikor egyszeriben vizslái kezdtek sündörögni körülötte. Nyalogatták, unszolták, csaholtak, míg végül Guszti bácsi megfordult, hogy végére járjon a nagy izgalomnak, s egyszeriben megpillantott egy egészen pici, kavicsokkal játszó medvebocsot. Földbe gyökerezett a lába.

Azonnal eszébe ötlött, hogy az anyamedve, talán éppen az, amelyik kishíján végzett vele, a közelben lehet, s mindjárt reátámad újra, s akkor aztán két falu népe sem menti meg a haláltól. Guszti bácsi lépni sem mert, levegőt is csak óvatosan vett, nem tudta mitévő legyen. Eltelt így néhány perc, míg végül rábírta magát, hogy közelebb merészkedjen a bocshoz, aki mit sem törődve Guszti bácsival néha arrébb totyogott pár lépést, hogy újra lehuppanjon. Az anyamedve még mindig nem bújt elő, Guszti bácsi pedig mostmár elővigyázatosan, csőre töltött puskájával a kezében a bocs felé indult. Lépett egyet, lépett kettőt, egy harmadikat s aztán még egyet, míg végül lecsúszott válláról a fegyver. Az anyamedve holtan hevert a bokrok mögött. Több mint egy napja lehetett ott a test, mert már köré gyűltek a legyek. Isten tudja, mi vihette el a hatalmas állatot. Lövés nyomait nem lehetett látni, még csak sérülést sem talált rajta a sokat látott vadász.

Guszti bácsi első gondolata az volt, hogy sorsára hagyja a bocsot, hiszen mit kezdene egy elárvult medvekölyökkel. Hova vinné, hol tartaná, hogyan etetné, itatná, mit kezdene vele, amikor felnő, mit szólnának a falubeliek és egyáltalán...ez egy vadállat – morfondírozott Guszti bácsi.
A józan ész azt diktálta neki, hogy fordítson hátat, s hagyja sorsára, hiszen elpusztult volna a bocs, ha őt éppen azon a hajnalon nem ébreszti fel a hóvirág, s nem indul sétára az erdőben. Már majdnem hazafelé vette az irányt, amikor a tekintete összetalálkozott a bocs tekintetével. A kölyök medve felnézett rá, s ekkor Guszti bácsi mindent látott benne. Látta azt az éteri jóhiszeműséget, ami a világról sosem feltételez rosszat, s bizonyossága van abban, hogy a gondviselés mindig vigyáz reá. Látta benne az ifjúkor hosszú nyarait, amikről minden gyermek úgy hiszi, sosem érnek véget. Látta saját magát, ahogy először ízleli meg a frissen fejt tehéntejet, érezte a konyhából bekúszó friss kalács illatát, a karácsonyfa köré gyűlő megmagyarázhatatlan melegséget, édesanyja kezének a súlyát, s látta Ilonkát is, ahogyan pipiskedve áll a kútnál, hátha onnan a mélyére lát majd. S látta magát akkor is, amikor a földön ülve végtelen jóhiszeműséggel nézett délceg apjára, aki kérlelhetetlenül indult meg a háborúba, s búcsúzóul csak a mosolyát hagyta ott neki.
S látta azt is, hogy attól a naptól kezdve már nem hitte többé, hogy a gondviselés mindig vigyáz reá, s azokra akiket ő a szívébe zárt. A bocs tekintete éppen olyan volt, mint az ő tekintete minden hűvös reggelen, amikor az ablakon át egyre csak azt leste, hátha megjelenik a kanyargós út végén a szürke, kopottas zubbony, a két erős, kikezdhetetlen váll s minden tartása a világnak, ami csak egy ember mellkasába belefér. S ahogy ez a reggel, úgy az édesapja sem jött már vissza sosem.
Minden józan eszét félretéve Guszti bácsi ekkor megfogta a gombócnyi medvebocsot, karjaiba vette, s mit sem törődve a holnappal vagy a holnaputánnal, a falu felé vette az irányt sarkában a fürge vizslákkal.

(...)

Mély álmukból ébredeztek még a Kárpátok hegyei, alig ocsúdva a zord tél után, amikor február vége felé, valahol, az óriás hómezők egy távoli kis helyén kibújt a földből az első hóvirág. A tavasz ígéretére a fenyőrengeteg is mintha megrázta volna magát, jelezvén, vége a fogcsikorgató hajnaloknak.
S talán éppen ez lehetett az oka, hogy Guszti bácsinak ezen a reggelen a szokásosnál is korábban, szinte parancsszóra pattant fel a szemhéja.
A megyében, s még azon is túl ismerték a nevét, mert vadász ember lévén ezer és egy vadregényes történet volt a tarsolyában az erdőben lakó farkasokról, a szelíd őzekről, a vadászat izgalmairól, a hegyen dúló viharokról s mindarról, hogy életveszélyes kalandjait milyen csodával határos módon élte túl. Köszönhetően erős, kikezdhetetlen fizikumának, éleslátásának, a vadak ismeretének, talán egy kicsit a jó szerencsének is, s legfőképpen hatalmas szívének, amelyben az egész világ elfért, kiváltképp az a számlálhatatlan cirkalmas történet, amivel a faluban lakó gyerekeket kápráztatta.
Guszti bácsi hatvankét éves korára megállapította, életében egy nőt szeretett igazán, a megboldogult Várhegyi József leányát, Ilonkát. Maga sem tudta volna megmondani, hogy esetlenségét, mindig piruló arcát, vagy kissé túlzó szerénységét találta e bájosabbnak. Annyiban volt csak biztos, hogy minden nap végén, amikor közeledett a lefekvés órája, arra gondolt, ahogy Ilonka a kertben ücsörögve teremtői gonddal fonja a haját kalácsba, épp úgy, mintha a világ sorsa múlna milyenségén. Az érzés viszont plátói maradt, Guszti bácsi tisztelettudó, szerény ember volt, sosem merte volna felfedni ártatlan vonzalmát.

 

hunter-with-dog_4037.jpg

 


Így szállt el lassan az ifjúkor, s Ilonka ráncos öreg néni lett a Vas fiú mellett, boldogan, vagy boldogtalanul, ki tudja. Annyi bizonyos, hogy minden délután, amikor a nap már lefelé kanyarodott, kiült a kertbe éppen szembe Guszti bácsi portájával, levette a kendőt a fejéről, s hosszú copfba fonta a haját alváshoz. Majd megfogta a lócát, s bement a házba.
A falu mesélőjének pedig beteljesült szerelme lett az erdő, a hegyek, a folyvást körülötte sündörgő vizslák s az eső utáni mező illata. Azon a márciusi reggelen pedig csak arra tudott gondolni a kert végében ácsorogva, hogy az évnek ezen a sokat ígérő napján végre elindul fácánt lőni, hátha már őket is felébresztette a hóvirág. Nem téblábolt sokat, felvette kissé elnyűtt, zöld vadász kabátját, csizmát húzott, átvetette vállán hosszú csövű puskáját, üstökébe nyomta kalapját, s éles füttyszóval jelezte a még ásítozó vizsláknak, hogy egy percig sem vár rájuk tovább az erdő.

Körülbelül fél óra gyalogútra esett a falutól a hosszú fasor vége, amelyből maroknyi tisztás nyílt. Guszti bácsinak a vizslák törték az utat a hóban, szinte csak a farkuk hegye látszott ki a dunyha alól, csaholásuk messzi visszhangzott. A nap ekkorra már felfelé kúszott, meg-megkapta a didergő fákat. A kutyák zűrzavara nyulakat ugrasztott ki odújukból, s egy-egy tétova őzsuta is ijedten kapta fel a fejét a hirtelen jött ugatásra.
Guszti bácsi keze még csak nem is indult meg a puska felé. Furcsa vadász volt, tulajdonképpen nem is igazi, csak olyan vadász-féle. Sosem vallotta volna be másnak, de előbb vitt haza törött szárnyú madárfiókákat ápolni, mintsem, hogy kilője az anyjukat. Szelíd férfi volt, aki úgy hitte, ember és természet békés egyensúlyát csak a magafajta együgyű lelkek tarthatják fenn. Vigyázott az erdőre, s a benne élőkre, vizsgálgatta, pátyolgatta őket, de olykor mintegy bizonyítékként, évente talán egy-két alkalommal vaddisznót vagy fácánt lőtt, hogy szó ne érje a ház elejét.
Dacára viráglelkűségének történt vele egyetlen olyan eset hosszú, hosszú évekkel ezelőtt, melynek nyomait azóta is viselte magán, s aminek emléke csillapíthatatlanul hozta elő belőle a vadászösztönt, ilyenformán pedig a szilaj férfit is.  (...)

Vulkánok felé

2013.07.07. 23:23

Badacsony... Kiérek a Délibe és már tűkön ül a bennem élő gyerek, aki egész évben a balatoni nyaralást várta. Felszállok a Budapest-Tapolca járatra, feldobom a cuccom az egymillió éves vasrácsra és belesüppedek a még nála is öregebb bőrülésbe, amin tán még nagyapáink is ültek. Körbeleng az igazi, utánozhatatlan vonatszag, majd döcögve, nehézkesen elindulunk a vulkánok felé. Imádom ezt az utat, ezerszer végigjártam. Előkerül a könyv, lassan  hangolódom rá Krúdyra, amikor elrobogunk Gárdony mellett. S ahogy Szindbád bevallja: "szeretett alvó fiatal leányok álmában előjönni" a hangosbemondó is kinyögi jellegzetes hangján: Székesfehérvár, Székesfehérvár. Már estefelé jár, alig ülünk a vonaton, így a régi hajós megmutatja igazi arcát: "halála után elszökdösött a kriptából, s útja elvitte olyan helyekre, ahol legfeljebb egy női vállra emlékezett". Már Almádiban járunk, lassan ránkgörbül az este, s az óriás tó körül hunyorogni kezdenek az égve hagyott lámpák fényei. Tudom, legközelebb csak Füreden állunk meg, de utána .. utána jön a kedvenc kanyarom, amit ha elhagyunk, már csak egy dologra vagyok képes: kikönyökölök az ablakon és próbálom kisilabizálni a sok torony közül azt az egy bazalttemplomot, aminek zöld a teteje és maroknyi kis házikók gyülekeznek köré. Megérkezem. Alig ülünk már páran a vonaton, s most én is leszállok. Üres a pályaudvar, bágyadtam néz rám az ásítozó peronőr. Szinte rohanok, hogy végre odaérjek, középre, a hegyeim közé, abba a furcsa középpontba, ahol valahogy mindig megnyugszom, érjen előtte bármilyen zűrzavar. 

g3.jpg

Felkanyarodom a kis házhoz, fürkészem, hogy tavaly óta mi változott. A kút megvan, egyre bátrabban nyújtózkodnak rajta a szőlőkacsok. A kis kert itt-ott gazos, de újfent elképedek rajta, hogy még az idei zord tél sem tudta eltüntetni anya keze nyomát. Büszkén áll középen az almafa, s észreveszem, hogy három diófa kezdemény próbál hozzá felnőni. Holt fáradt vagyok ugyan, de visznek a lábaim, egy éve várom a pillanatot, hogy kiüljek a hűvös szélbe, s körbenézzek. Leérek a partra, hanyattdőlök. Fent ezer csillag, balomon a jellegzetes koporsó szerű hegy s a piramis alakú Gulács, a hátam mögött pedig óvón magasodik a szőlővel futtatott hegyoldal és előttem... ott van előttem az egész Balaton. Vihar van. Nem dörög, nem esik, csak fel-felvillan egy-egy pontja az égnek, mindig máshol. Morcosan hullámzik a víz, de érzem, hogy biztonságban vagyok ezen a tenyérnyi helyen, a vulkánok között. Ezer gondolat cikázik a fejemben, de minden fuvallat kilök egyet belőle, s pár pillanat múlva már eszembe sem jut, mi van a hegyeken túl. Elfelejtem a munkát, s azt is, hogy egyszer hétfő lesz megint. Nem érzek fájdalmat és nehézséget, minden kiszáll belőlem. Kalapál a szívem, s csak hallgatom, ahogy az óriás csöndben visszaverődik minden dobbanás. Olyan, mintha egy hatalmas tenyéren ücsörögnék, s nem tudok nem őszinte lenni. Hirtelen bevallok mindent. Elismerem, hogy apró lettem megint, s hogy ismét nem tudtam úrrá lenni a tébolyomon. Bevallom, hogy felrúgtam magam körül ami jó volt és, ahogy szoktam, egy gigantikus piros filccel könyörtelenül magam köré húztam egy talpalatnyi helyet, ami mostmár nagyon szűk. Beismerem, hogy jottányit sem tudtam engedni belőle, de már bánok mindent és fogalmam sincs, hogyan fordíthatnám vissza. Elismerem azt is, hogy tehetetlennek érzem magam. Majd kétségbeesem, mert ha akarnám se tudnám megmagyarázni, miért őrjöngtem, toporzékoltam, vetkőztem ki magamból. Végül belátom, jó ide elmenekülni, minden elől, s nem gondolni arra, mit takarnak el a hegyek. 

Lassan kinyitom a szemem és ezer csillag köszön vissza rám. Érzem, hogy csillapodik bennem az ámokfutó, aki már nagyon szégyenli magát, itt a bölcsen magasodó vulkánok között. Gondolatban elkezdem kiradírozni a piros vonalamat, de csak titokban, meg ne tudja senki. Nagy levegőt veszek, és megpróbálok átlépni rajta. S bár a hegytetőnek ma nem megyek neki, holnap elindulok felfelé újra, hátrahagyva a piros filcemet. Talán egy másik úton és talán kicsit bölcsebben. Nincs mit tenni, hiába a félelem, az óvatosság, a kétségek.. vonzz az a fránya csúcs. Nem tudok nem gondolni rá. 

 

Fél-szív

2013.07.03. 14:38

Ma éjjel mindenáron valamilyen frappáns kifejezést akartam találni az állapotra, ami végül arra késztetett, hogy hajnalban nyúlcipőt húzzak és tizennégy kilométert fussak az ásítozó városban. Majdhogynem az életemért. Aztán a zuhany alatt beugrott: kafkai fordulatot vett az életem! Erre olyan büszke voltam, hogy megszakítva hosszas agóniámat elmosolyodtam, és gondolatban megveregettem a vállamat, mondván, ebben még mindig kurva jó vagyok. Délelőtt kapaszkodót kerestem, ami a talajon tart és eszembe jutott Babits, aki már száz évvel ezelőtt feltette a magától értetődő kérdést: "Tudod, hogy érted történnek mindenek - mit búsulsz?"... de ennek ellenére sem éreztem, hogy a csillagok örök forgása nékem forog. Úgyhogy tovább mentem, Radnótira gondoltam és az ő Fannijára. Az ő szerelmük - legalábbis ami erről ma tudható - mindig mentsvárat jelentett. Talán senki nem írt szebben a szerelemről, mint ő, ezért sokáig Fannit tartottam a legszerencsésebb nők egyikének a világon, hogy ilyen férfi mellett élhetett. Később, amikor realizáltam, hogy igazából nem is ketten voltak, hanem hárman és hogy Radnóti is csak ember volt ... ahogy mindig, csalódtam. Azóta időről időre előveszem a verseit és félve megállapítom, tán mégis igaz volt a szíve, hiszen a halál torkába menetelve Őt látta a "régi hűs verandán, ahol nyárvégi csönd napozott az álmos kerteken, s Fanni várta szőkén a rőt sövény előtt, amíg árnyékot írt lassan, a lassú délelőtt". 

Később Karinthyra gondoltam és szabálytalan lángelméjére. Kértem a Tanár urat, mert nagyon akartam nevetni. Pontosabban arra vágytam, hogy valaki megfogjon, elvigyen magamtól tíz méterre és velem röhögjön rajtam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Mutassa meg, hogy igazából  nem szánnivaló, hanem vicces ez a keserves vergődés, de az méginkább, hogy délelőtt végigbőgtem egy kétórás konferenciát, közben pedig folyamatosan nyugtattam a mellettem ülő nénit, hogy nem halt meg senkim, csak allergiás vagyok. Röhögjön arcba, hogy ugyanazért a pofonért háromszor álltam sorba, s hadd nevessek én is azon, aki ezt háromszor megtette. Kacagni akarok rajta, hogy megint visszagurultam a startkockára, hogy egy kis időre megint gyerek lettem és most megint nem akarok felnőni. Hahotázni akarok az életemen, a munkámon, a helyesírási hibáimon, a furcsa szokásaimon, ezen a blogon és ezen a mondaton is, amit most írok le. Csak legyen vicces megint, hogy írnom kell ahhoz, hogy tenni tudjak még egy lépést a megmaradt fél szívemmel. És ki akarom röhögni magamat azért is, hogy még mindig nem félek, pedig már annyiszor megszívtam.  

images_2.jpg

Kosztolányi is eszembe jutott, hogy vajon megtalálta e a játszótársát. Ó, én tudom kit keresett! Tudom, milyen felnőtt fejjel semminek örülni, sötétbe menni, gyermekszívvel fontosnak látszani, hallgatni hosszan, néha néha félni, eljátszani hosszú utazást, vonatot, hajót. Tudom, milyen játszani. De most nem megy. Beszűkültem a négy fal közé és lassan a tapéta is elpityeredik a falon, a Holdam pedig, aminek arca van, bánatosan ringatja a rajta ücsörgő egeret. Minden a régi. Keresem a napos oldalt, de épp nem találom sehol. Jobb híján Adyhoz nyúlok, aki hitetlenül is tudott hinni, még akkor is, mikor roskadozva vitte a lelkét. S tovább megyek, még ennél is tovább, így eljutok Tóth Árpádig, aki nem fél bevallani: úgy megölelne egy embert, ki olyan árva, s vágyak özvegye, mint ő maga. Elsüppedek, jó magamat sajnálni egy kicsit. Végül tovább potyog a délután, estébe görbülnek a fáradt biciklik, én pedig futok tovább, már nem az egész életemért, csak a fél-szívemért. Végül is, azt is életben kell tartani. 

 

Koordinációs problémák

2013.06.24. 00:45

Minden napnak megvan a maga baja - gondoltam magamban délután, amikor egy laza mozdulattal beletérdeltem az üvegajtóba, ami természetesen szanaszét vágta a lábam. Az ehhez hasonló apróbb háztartási balesetek a mindennapjaim részévé váltak, így már meg sem lepődöm azon, amikor stabil ülőhelyzetből egyik pillanatról a másikra a falnak csapódom, vagy ha a kézenállásnak bokatörés lesz a vége. Nincs rá magyarázat, valószínűleg szövevényes genetikai háttere lehet egyedi koordinációs képességeimnek. Pergett tovább a csodás délután, az egyik felem a hőgutával küzdött, a másik  pedig azon gondolkozott, hogy vajon az üvegesek dolgoznak e vasárnap. Mindeközben pedig azt nézegettem, hogy a három évvel ezelőtti bicikli-balesetes hegem felett most milyen jól mutat a térdem, ami egész pontosan úgy néz ki, mintha egy nagyon ügyetlen, ám annál agresszívabb kis törpével kardoztam volna. 

happy.jpg

Később úgy döntöttem, nem szeghetik kedvemet ilyen csip-csup dolgok, és bár úgy éreztem magam, mint a "világ legszerencsétlenebb teremtményei" klub címzetes tagja, útnak indultam a városba kiszellőztetni a fejem. Bár ezt csak később vettem észre, az okosan kiválasztott vajszínű nadrágom természetesen a térdemnél pillanatok alatt átvérzett, ám én erről mit sem sejtve magabiztosan haladtam kedvenc ellátóm felé, elképzelve azt a várva várt pillanatot, amikor kikérem magamnak a "minden bajt elűző" utánozhatatlan melegszendvicsemet. Nem árt tudni, hogy három óra utazás és egy végigfesztiválozott hétvége után kissé megviselt állapotban, szétkaszabolt térdekkel vágtam neki a levezető estének, tehát sokmindenre vágytam, de a legkevésbé arra, hogy rég nem látott ismerősökbe szaladjak bele. Biztos vagyok abban, hogy minden ember múltjában van legalább egy olyan személy, aki csúnyán helyben hagyta és egyáltalán nem szeretne találkozni vele vagy ha igen, akkor semmiképp sem úgy, hogy atomjaira van széthullva. A legtöbbször úgy képzeljük el a viszontlátás pillanatát, hogy "szálkás testű férjünk"oldalán büszkén feszítve, pár kilóval kevesebben és pár árnyalattal barnábban, magabiztosan biccentünk oda rég nem látott ismerősünknek, amolyan "ja, te is itt vagy" stílusban, mit sem törődve a savanyú múlttal. Természetesen az élet gonosz kis fintora általában nem így rendezi az eseményeket, mivel az én esetemben a rég nem látott ismerős átvérzett nadrágban, egy szétcincált fesztiválbérlettel a csuklómon, pár kilóval nehezebben és foltokban leégve pillantott meg, ahogyan épp próbáltam a híd közepén a szandálom talpa és a lábam közé szorult fűcsomót kioperálni a rendszerből. 

Még kínosabbá téve a pillanatot - ahogy ez tőlem elvárható - miután a pánik apró jelei már kiültek az arcomra és "kedves" régi barátom öt méternél közelebb ért, nagyon magabiztosan megpróbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, amitől a helyzet talán még kellemetlenebbé vált. Pár lesajnáló tekintettel és egy erőltetett "szia, de rég láttalakkal" később bátortalanul kérdezte meg, hogy minden rendben van e. Erre a kérdésre szívem szerint a nyakába zúdítottam volna, hogy minden reggel úgy kell összekapirgálnom magam, hogy összeomlott amúgy is gyenge lábakon álló kis világom, és hogy az életem egyre jobban kezd hasonlítani a Holnapután című katasztrófafilmhez. Aztán úgy döntöttem, nem teszem fel a kismillió és egy bennem jajveszékelő kérdést, talán jobb meghagyni a múltnak ami a múlté. Így - vérző térddel és kétségbeesett ábrázattal - természetesen megnyugtattam, hogy flottul mennek a dolgok, a boldogság mámoros tengerén peregnek életem percei, majd hiteles előadásom közben észrevettem, hogy döbbenten bámul lefelé. Akkor ugrott be, hogy pár órával ezelőtt még apró pici kis üvegszilánkokat operáltam ki magamból, de akkor már hiába próbáltam elegánsan keresztbe tenni a lábaimat, menthetetlen volt a helyzet. Régi kedves barátom rámnézett, majd kellő iróniával a hangjában megjegyezte, hogy semmit nem változtam. Ezen a ponton, jobb híján mindkettőnkből kitört a nevetés, majd megállapítottuk, hogy egy kicsit azért hiányoztunk egymásnak. 

Tényleg semmit nem változtam. Egy kis aszfalthibában százszor is pofára eshetek, százegyedszer ugyanúgy megbotlom majd benne, mert csak előre nézek. Biciklizni sem tanultam meg rendesen az elmúlt huszonhat évben, de felülök rá, mert imádok ide-oda kerekezni. Néha még a kézállással is próbálkozom, mert bár párszor már megütöttem a bokámat, van, hogy a kockázat tudatában is muszáj nézőpontot váltani. És előfordul, hogy egy napban több a sérülés, a pofáraesés és a veszteség aránya, mint amennyit előzetesen kalkuláltunk, de mindig ott az esély, hogy másnap tán észrevesszük a hibát és kikerüljük. Vagy nem. A lényeg, hogy csak előre szabad nézni. 

Árvízi napló

2013.06.13. 23:28

Szép fővárosunk lassan magához tér az árvízi pánikból. Ahogy óvatosan húzódik vissza a Duna, mi, öntelt budaiak és pestiek visszaevickélünk a kanapéra és elégedetten konstatáljuk: megúsztuk. A tény viszont tagadhatatlan, valamilyen megmagyarázhatatlan hangulat ült Budapestre ebben a pár napban. 

images_1.jpg

Ahogy minden este, az árvíz idején is a városban lófráltam. A kutyatartás egyik nagy előnye, hogy az embernek van indoka akár órákon át ténferegni a macskakövön, majd megpihenni és "jóéjt!" kívánva visszahunyorogni a Lánchíd fényeire. Jobb híján. Így a múlt hét minden napján hű ebemmel reggel és este ellenőriztük a víz állását s elégedetten nyugtáztuk: a vén Duna nem nyaldossa a kőkorlátokat. Aztán lezárták az alsó rakpartot a forgalom elől, s azt hiszem akkor kezdtek el éledezni a tágas budai bérházak beporosodott lakói is. Kikerültek az első homokzsákok, víz alá buktak az ezeréves kikötők, mi pedig, mint valamilyen kihalt város utolsó lakói rászabadultunk a Duna-partra. A legtöbben fényképezték a vízben álló Parlamentet, mások vígan kerekeztek nem tartva attól, hogy elsodorja őket egy arrajáró kamion vagy kisbusz. Mások Margitsziget híján a hömpölygő Duna mellett kocogtak, s ahogy láttam, sok csók is gazdát cserélt a Lánchíd és a Margit híd között egyre duzzadó folyónk partján. Másnap víz alá bukott az alsó rakpart is, így nem maradt más hátra: mind kikapcsoltuk a tévét, felöltöztünk és naphosszat a kőkorlátok mellett állva találgattuk, túléljük e az áradást. Csütörtökön már szemmagasságban úszkáltak a hajók, egészen ijesztő volt. Az emberek tömött sorokban álltak a rakparton, munka előtt és munka után, de még az éjszaka közepén is. Életemben nem fotóztam összesen ennyi kínai turistát a pesti látképpel, mint ebben a pár napban. Következett a péntek, bezárt a Margitsziget is, s láss csodát, csaknem kiürültek a szórakozóhelyek s az emberek áttelepültek a Duna partjára lesni a vizet. Szombat reggel a környező utcákból is kihajtották a forgalmat s a máskor autódudától hangos úttesteken most kétkeréken suhantak a frusztrált sofőrök. Csend volt. Aki épp nem homokzsákot pakolt vagy a virrasztó rendőrökkel fotózkodott, élvezte, hogy miénk lett Budapest. Kiesett a metró és a hév is. Így senki nem volt rest akár egy órával előbb elindulni és a napfényes utcákon sétálva gyalog menni a gyárba. Aztán eljött a tetőzés éjjele. Kiraktuk az utolsó homokzsákot és mint a kíváncsi gyerekek feszülten figyeltük a vizet. Közben pedig észrevettük azt is, hogy nincs párja Budapestnek. Rájöttünk milyen mívesek a lámpaoszlopok, s hogy milyen gyönyörűek a Szabadság híd fényei. Feltűnt, hogy Budáról Pestre a Lánchídon át vezet az út, s hogy a Parlament lábánál állva még sok év után is leesik az állunk. Rácsodálkoztunk a Gellért-hegyre, s tán arra is, hogy fentről minden másképp látszik. Majd rádöbbentünk arra is, ha a Duna úgy igazán megmérgelné magát, esélyünk sem lenne ellene. De itt a fővárosban nem így lett. 

Ahogy elmúlt a budapesti pánikhelyzet, lassan mi is visszahúzódtunk odúinkba. Bosszankodunk, hogy miért nem jár még a hév és miért kerül a 86-os a Margit körút felé. Kiabálunk a dugóban állva és aszalódunk tovább a hetes buszon. Álmosan ácsorgunk a szép új metróra várva és visszatoljuk a garázsba a bringát. Séta helyett döcögünk a körúton és tovább káromkodunk, ha túl hosszú a piros. Bárcsak ne tennénk. 

Rózsák és rókák

2013.06.06. 09:28

Elengedés. Borzasztóan nehéz, főleg amikor olyan görcsösen ragaszkodunk valamihez, hogy szem elől tévesztjük azt a leheletnyi körülményt: fiktív foglyunk tulajdonképpen köszönőviszonyban sincs azzal, amit úgy hívunk, realitás. Ilyenkor összeolvad képzelet és valóság, utóbbi az idő múlásával egyre ritkábban üti fel a fejét. Az árulkodó jelek véletlen nyelvbotlásnak, könnyen áthidalható problémának és jelentéktelen kis semmiségnek tűnnek. Végül pedig már csak a hit marad. A makacs, kiirthatatlannak tűnő ragaszkodás egy álomképhez, aminek gyökere már a múlt homályába vész, a jelene zavaros és megfejthetetlen, az életbenmaradási esélyei pedig egyenlőek egy kis pókéval, aki láthatatlan zsinórján himbálózik a feneketlen szakadék felett. Túlélheti, de gondolatban már a nulladik pillanatban eltemetjük. 

hold_1.jpg

Egyszer házat építettem a Holdon. Eleinte elképzeltem, milyen pazar lenne a kilátás, a súlytalanság élménye, nem zaklatnának a szomszédok csip-csup dolgokkal, a magam ura lehetnék és királyi távlatokból számolgathatnám a csillagokat éjjelente. Az egészen apró részletekre, mint: oxigén, víz, emberek társasága, egy jó brassói élménye, évszakok, ruházkodás és kapcsolattartás a rokonokkal - egyáltalán nem volt gondom, sokkal inkább láttam magam Kis Hercegként, akinek piros sálját kapdossa az éteri szellő és békességben nevelgeti hű rózsáját. Aztán szép lassan megszelidítettem a rókát is és kis idő múltán már otthonosan mozogtam színes bolygóim között. Belefogtam a házépítésbe, mert valahol éjjelente is meg kellett pihennem, nem lógathattam a lábam örökké a sötét semmibe. Tégláról téglára épült a hajlék, minden kis maltercseppet gondosan illesztettem a falak mentén, hagytam helyet ajtónak és ablaknak is, cserepeket ragasztgattam a tetőre, virágot tettem az ablakokba, pirosat, mert a ház fala amolyan mediterrán barackszín lett. A cseresznyefa ajtót erezetről erezetre állítottam össze s végül diadalmasan felszereltem a stílusos rézkilincset is. Csengő helyett szélharangot tettem a bejárati huzatba, jó indián szokás szerint, hogy az akkora már jócskán felduzzadt álmaim ne szökhessenek ki, s az ártó szellemeknek nehezítsem a bejárást. Később következett a kert, ahová kerítést nem húztam, bizonyítva ezzel határtalan nyitottságomat a külvilág felé. A ház köré hajladozó rózsabokrokat ültettem, dús pázsitot nevelgettem szerteszét, s itt-ott elszórva kankalin és kikerics magokat szórtam, leplezve ezzel mérnöki precizitásomat. A cseresznyeszín ajtóhoz vezető utat lámpásokkal szegélyeztem, amiket folyami kövek támasztottak, hogy aki erre téved, biztosan megtalálja a bejáratot. S ahogy elkészült összkomfortos házikóm, diadalittasan pásztáztam végig a frissen mázolt falakat, nem találtam hibát s nem is kerestem, inkább csak büszkeséggel töltött el, hogy felépült otthonos kis lakom a Holdon. Eleinte csak hétvégente pihentem éteri nyaralómban, később egyre gyakrabban pepecseltem a kráterek közt, megunván a puritán földi létet. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy egész otthonosan berendezkedtem, s a vén bolygóra már csak végszükség esetén térek haza. 

Majd egy nap szokatlan jelenségre lettem figyelmes. Ahogy egykori földi lakásom ajtaján beosontam egy kis tápoldatért a rózsáimnak, a bekapcsolva hagyott tévében ismeretterjesztő műsor futott a Holdról. Eleinte csak annyit hallottam, hogy: "A felszíni nehézségi gyorsulás körülbelül hatoda a földinek, így a rajta járó űrhajósok a 80–90 kg-os űrruhában is könnyedén tudtak mozogni, ugrálni" - űrhajósok? űrruha? - hiszen én nem viselek ilyesmit, butaság az egész. Aztán elkaptam egy újabb foszlányt: "a légkör hiánya miatt az égboltja teljesen fekete nappal is" - ekkor még hangosan kacagtam, mivel reggel napfényre és madárcsicsergésre ébredek, így súlyos tévedést és végzetes tudatlanságot sejtettem a megállapítások mögött. Úgy gondoltam, akik ilyesmit mondanak, sosem járhattak a Holdon, hiszen annál pazarabb és otthonosabb helyet elképzelni sem lehetne. Majd a narrátor csak darálta és darálta a mondatokat, beszélt a légkörről, mágneses mezőről, s arról, hogy a Holdnak nincs saját fénye, csak a Nap sugarait veri vissza. Ahogy néztem a felvételeket, hiába kerestem, nem találtam a házikómat. A jóég tudja, mennyi ideig ültem mereven a tévé előtt, rádöbbenve a valóságra s visszaemlékezve arra a napra, az első pillanatra, amikor a Földön élve kacagva fantáziáltam holdbéli lakomról. Hirtelen láttam, ahogy roskadozni kezd a ház, leomlottak gondosan felépített falaim, virágágyásaim elporladtak, a szélharangom kétségbeesetten jajveszékelt s eltűnt a róka s a rózsabokrok is. Újra a Földön álltam, az oly nagyon gyűlölt puritán valóságban, s azon morfondíroztam, hogyan lehetett egy csapásra vége, búcsú nélkül, szó nélkül, magyarázat nélkül. Olyan szép volt, nem értettem, hová tűnt hirtelen a fényévek alatt épített csodálatos házikóm. Bánat mardosott, hiszen nem köszönhettem el a rókámtól, nem cirógathattam meg utoljára gondosan felnevelt rózsáimat, nem kacsinthattam rá még utoljára a hunyorgó csillagokra, s még egy pár soros üzenetet sem tudtam hagyni a később tán arrajáró asztronautáknak, hogy itt jártam, itt éltem egyszer. 

Azóta sok idő eltelt. Számtalanszor levontam a tanulságokat, néha vágyakoztam éteri létem után, máskor pokolian fájt a hiánya, majd szép lassan elcsendesült minden emlék és minden élmény amit űrbéli lakomban éltem át. A Hold ma már csak éjjeli lámpás, folyton változó égi vándor lett. Furcsa égitest, ahol talán házat építettem, talán nem. Megmaradt a helyén, fényesen s mindig hívogatón, utat mutatva nekünk sötét éjjeleken. Én pedig megmaradtan itt, a vén bolygón, a rózsák s a rókák között. A helyemen. 

Javíthatatlanok vagyunk

2013.04.08. 17:30

Végre itt van. Igen, a tavasz. Egészen pontosan január óta várom az első napsütést, amiben a következő fél év minden reménysugara ott szikrázik. Az összes tejeskávé, amit kicsit borzongva iszunk majd a téltől poros asztaloknál, jelentéktelennek tűnő dolgokról csevegve. Minden kacér pillantás ígérete, amit a napszemüveg takarásából vetünk egymásra, a jóleső szippantás a langyos, esti levegőből és a limonádék íze, amiket sebtében kotyvasztunk össze. A mai napban benne volt a nyár ígérete, a Balatonnal és a végeláthatatlanul kanyargó vonatúttal az északi part felé. A fröccsök savanyú íze, ami tán örömünket serkenti majd, vagy bánatunkat röppenti    

fotozz_22839.jpg

elérhetetlen távolságba. Ott bujkáltak az esti rakpart fényei is, amik kacéran hunyorognak, ahogy sárgán suhan alattunk a kétkerék. Benne volt Budapest panorámája a Lánchíd tetejéről, amikor a lábunk a semmibe lóg, s közben akaratlanul is lopott csókok titkos tanúi leszünk. S ha már titkok, akkor igen, a féltve őrzött titkok magányos gazdái is egy pillanatra megrészegülnek a tavasztól, s a megértés reményében gazdát cserélnek. Hogyan lehetséges az, hogy a fény ígérete, ha csak egy pillanatra megvillantja magát, mi kőkemény, kérges szívű emberek máris megrészegülünk? Sziklaszilárd elveinket és fogadalmainkat dobjuk a sarokba, irányt változtatunk, lehullanak a falaink és egy bátortalan pillanatra a világ legbátrabbjai leszünk. A saját, nyomorult kis világunk hősei. Elég lenne egy apró, szikrányi felvillanás, s máris hiszünk a lobogó tűzben? 

Néha fogalmam sincs mit miért teszek. Miért beszélek s miért hallgatok, amikor szólnom kéne. Miért mosolygok, és miért sírok, miért vagyok boldog, amikor semmi okom nincs rá, s miért tör rám a bánat, amikor minden csillag nekem áll az égen. Hogyha magyarázatot kéne adnom valakinek saját magamra, tán csak legyintenék. Aztán sóhajtanék is egy nagyot, elmosolyodnék és szánakozva csóválnám a fejem. Később kissé felháborodva mesélném alkalmi cimboráimnak, hogy a megmagyarázhatatlant nem lehet megmagyarázni, bárhogy is erőlködnénk, tán csak hagyni kéne, hogy önmagát igazolja vissza, s teljesítse be. Majd megállapítanám, hogy ebben a világban nehéz hagyni, mert mindenhez tervet készítünk és a saját elméleteink nem akarják, hogy sodródjunk. Nem utolsó sorban vitathatatlan tény az is, hogy a legnagyobb biztonságban a falaink mögött vagyunk, így nem marad más választás, csak cipelni tovább a kis köveinket, s talán bízni, reménykedni abban, hogy egyszer, csak egyetlen bátortalan pillanatra könnyebb lesz. Végül is ezt tenni hasonlóan nagy ostobaság, mint pár napsütéses órától beleélni magunkat a kánikulába. Büszkén ledobni a kabátot, mégha fázunk is kicsit, pár megállóval többet sétálni a körúton, bizakodva kihordani a pálmákat az erkélyre, merészen elcsomagolni a télikabátot, reszketve hinni a megértésben, s az ígéret igazában, s pár napsütéses óra után megingathatatlanul átélni a tavaszt. Javíthatatlanok vagyunk. 

Percekig álltam a szakadó esőben és csak arra tudtam gondolni, hogy mi ostoba, önelégült, törtető emberek elfelejtettünk vágyakozni. Úgy igazán. A nagy, csillogó és drága dolgokért persze meg tudunk halni ma is, dolgozunk érte, kuporgatunk, spórolunk... Terveztem a hetet és elképzeltem, hogy mire fogok visszaemlékezni majd abban a bizonyos pillanatban, amikor utolsó másodperceimet töltöm a földön. A naptáramra? A számítógépem monitorjára? Ruhákra, autókra, telefonra, a metróra amivel nap mint nap utazom? Fogja majd akkor a kezemet egyáltalán valaki? Emlékszem a Nagypapámra. Festő volt. Értette és ismerte a szépet, mondhatni, előállítója volt. Rengeteget utazott, és sokat mesélt arról, mit látott a világban. Imádtam hallgatni, mert úgy beszélt, hogy ha behunytam a szemem én is eveztem vele a Dunán, én is vadásztam vele Beregszászban, ismertem a szomszédját, aki felnevelt egy medvebocsot, éreztem, ahogy a vizslái sündörögnek a lábam körül az indulás hevében, bejártam Velencét és még ki tudja hány színes várost. Aztán eljött az idő, és kórházba került. Hónapokon át szenvedett, ki tudja mit élhetett át. Én pedig simogattam a kezét és akárhányszor ránéztem, csak azt láttam rajta, hogy maradni akar. Hogy minden pillanatát élvezte az életének, dacára annak, hogy túlélt két világháborút, egy forradalmat és olyan borzalmas tetteit az emberiségnek, amikről én és mi már csak a történelem könyvben olvasunk. 

szilveszter_karpataljan_beregszasz_nagyszolos_munkacs_2_1.jpg

Ő is tavasszal született, ahogy én. Már több mint száz éves lenne. Gyanítom, tőle örököltem mindenfajta szenzitivitást, így ha például elpityeredem egy érzelmesebb hegedűszólón, vagy égbe szökken a pulzusom egy jóleső öleléstől, csak hálás tudok lenni, hogy ilyen szív kalapál bennem. Ennek ellenére mégiscsak elkap a szomorúság a mára már feledésbe merült születésnapja tájékán, mert csak arra tudok gondolni, hogy egyel  kevesebben vannak azok, akik igazán érteni és érezni tudták ezt a furcsa lelkületet. Sajnos az emberek már a legkevésbé sem ismerik a szép mibenlétét, nem tudnak elveszni az érintésben, képtelenek gyönyörködni a Balaton vízén ringatózó ezüsthídban, nem tudnak sírni, és nem tudnak nevetni. Elfelejtették, milyen az ölelés, képtelenek ragaszkodni, nem mernek szeretni, félnek és viszolyognak egy egyszerű kézfogástól is, és az igazi élményeket és érzelmeket kegyetlenül lealantasítják, így még szilárdabb téglafalat építve maguk köré. Aki pedig nem így tesz, azt eldobják, kinevetik, kiközösítik, de leginkább tudomást sem vesznek róla. Az igazság az, hogy elfelejtettünk vágyni egymásra. 

Még csak tapogatózom ebben a hatalmas világban, utakat keresek, amik feljebb visznek, vagy épp csak máshová. De a Nagypapám képei alatt ücsörögve, ahogy silabizálom, hogy merre folyik a kék s merre a piros, csak arra tudok gondolni, hogy tán mégsem maradtam olyan nagyon egyedül. S ha én megpróbálok érteni másokat, tán ők is értenek majd engem. Addig is nevelem tovább a rám testált hibiszkuszokat, amik időről időre, főleg március környékén gyönyörű virágkelyhet bontanak. Nem értem, mi váltja ki a virágzást az év legkülönbözőbb időszakaiban, de azt hiszem nem is kell. Különben is, a Nagypapám szerint "művésznek születni az emberek közé olyan, mint hibiszkuszként élni ostoba botanikusok kertjében". 

Sztrájk

2013.01.04. 19:22

Az elmúlt időszakot tagadhatatlanul a makacsság jellemezte.. Az emberek sztrájkolnak, tömegesen, kis csoportokban de egyénileg is a szürke hétköznapokban. Ám a lényeg mindig ugyanaz.. Valamit nem kapunk meg, amit várunk, amire szükségünk van, amit megérdemlünk, amire számítottunk. A sztrájk kvázi érzelmi zsarolás. Ha nem kapok elég pénzt a munkámért, akkor nem dolgozom neked, mert nem becsülsz meg, tehát, ha tényleg szükséged van a munkámra, akkor adj több pénzt. Vagy például nem eszem egy falatot sem, mert utálom, hogy cápauszonnyal kereskednek, így ha tovább ölik a cápákat, meghalok én is. Vagy kimegyek az utcára, mert el akarják venni tőlem az ingyenes tanuláshoz való jogomat, így ha fizetnem kell, inkább nem tanulok és nem is élek tovább itt. És igen, sztrájk az is, ha kizárlak az életemből, mert olyat tettél, amit nem érdemeltem meg. Ezek mind döntések, amit a társadalom, annak egy csoportja, a tanulók, az orvosok, a természetvédők, a taxisok vagy egy szem ember érdekei, értékei, érzelmei ellen elkövetett sértések motiválnak. Persze a sztrájk valahol kockázat is, mert mondhatom azt, hogy nincs szükségem a munkádra, nem vagyok rászorulva arra, hogy itt tanulj, hogy betegeket gyógyíts, nem számít, hogy hány cápa úszkál az óceánban, sőt, az sem érdekel, hogy figyelsz e rám, hogy megkapom e tőled azt amit eddig, úgyhogy menj haza és eztán éld az életed úgy ahogy akarod. Amikor kicsi emberek sztrájkolnak kicsi emberekkel szemben, annak valahogy nincs hangja, nem látványos, de tán nagyobb küzdelem, mint tömegeket összeverbuválni, hogy érvényt szerezzek a jogomnak, az érdekemnek vagy annak amit akarok. Persze nem árt tudni, hogy a sztrájkoló sokaságok mögött is mindig csak egy kicsi ember áll. 

A lényeg, hogy a hadiállapot mindig kiborító. Kockáztatunk, makacsul ragaszkodunk az érdekeinkhez, jottányit sem engedünk, vérig vagyunk sértve, felháborodunk és valahol belül, nagyon mélyen belül önmagunkkal vívunk pokoli, kegyetlen harcokat. A kicsi ember bejut a legsötétebb zugába, ahol egyedül, reszketve ücsörög és amig a felszínen úgy tűnik, neki nagyon is jó ott lenni, tulajdonképpen rájön, hogy nem az. Ellenben biztonságos. Egészen addig a szégyenteljes, gyalázatos, emberfeletti pontig, amikor rádöbben, sérülés és kockázatmentes ugyan a kucorgás, de ugyanakkor kegyetlen szánalmas is. És ekkor eltűnik minden. Már nem tudja, miért kezdett sztrájkolni, de ha emlékszik is, akkor már lényegtelennek tűnő ostobaság csupán. És amikor elérte a célt, megkapta amit akart, hirtelen ott áll, elhallgat, már nem kiabál, nem lóbálja az óriás molinóit, nem hőbörög, tulajdonképpen semmi mást nem csinál, csak kussol. Megdöbben, mert elérte. Ott van a kezében. Vége a harcnak, mindenki lefújta füstölgő puskacsövéről az utolsó párolgó füstgomolyagot is, megszólalhat, ehet, élhet úgy ahogy eddig, de az a nagy büdös igazság, hogy nem tud mit kezdeni a győzelmével. Néz mint borjú az újkapura, mert arra már nem volt kidolgozott terve, hogy mi lesz akkor, ha eljut addig az istenverte kapuig. Hazamegy, az első kézreeső konténerbe kivágja óriás, akaratnyilvánító tábláit, elteszi a fegyvert, vesz egy jó zuhanyt, megállapítja, hogy mekkora ereje van, mert sikerült, megcsinálta és igen, most van oka a büszkeségre. Majd másnap felkel, zavarodottan vigyorog, fogadja az elismerő vállveregetéseket és motoszkálni kezd benne az a roppant bosszantó és nyugtalanító gondolat, hogy nincs mit tenni, továbbra is elégedetlen. És hogy miért? Nos, újkapu ide, újkapu oda, azt maga sem tudja. 

Fogadom...!

2013.01.01. 13:17

the little prince compressed-thumb.jpg

 Aki egy kicsit is ismer, tudja, gyűlölöm a változást. Elszakadni régi helyektől, tudni, hogy vannak utcák, ahol már valószínűleg soha nem sétálok végig, kidobni régi ruhákat, integetni vonat után, ami messzire visz valaki fontosat, rápillantani egy kopott, rongyos pórázra, amit nincs szívem kidobni ... és költözni, szinte évente, olyan helyekről ahol megannyi emlék zsúfolódott össze. Csak pakolászom, dobozokat keresek, fejben már kiürült a lakás, én pedig próbálok nem gondolni arra, hogy valami megint véget ér. Aztán eszembe jut, hogy mennyi minden történik, s én mégis ugyanaz maradtam, hiába minden ártalom, minden lezárásra kényszerítő megtett kilométer, minden csapódó kocsiajtó, minden kérlelhetetlenül véget ért telefonbeszélgetés. Most is, ahogy eddig, ülök a huszonhatodik január elsejémen, és annak ellenére, hogy az elmúlt pár nap fájdalmas számvetéssel telt, még mindig itt vagyok. 

Édesanyám egyszer rám nézett és azt mondta, ha lehetne egy kívánsága, akkor csak azt szeretné, hogy ne rontson el a világ és mindig maradjak ugyanolyan komisz, nyílt szívű és mindig derűs lelkű, mint amilyen gyerekként voltam. Talán ezért nem passzolok ide, ebbe a rút és sokszor fájdalmasan valós kis világba, mert igen, a kívánság teljesült, és ilyen maradtam. Mindig reménykedem, mégha ostobának is nevez érte kivétel nélkül mindenki. Milne mackója még mindig könnyekre fakaszt, mert annyi szeretet van benne. Hiszek a Kis Hercegben és abban is, egyszer tán összefutok vele, a rózsával és a rókájával, akit megszelidített. Tán éppen ezért, magam is szelidítgetem a megunt és kidobott állatokat, legfőképpen azt, aki a kanapéra folyvást mellémgömbölyödik. És ezt a szokásomat mindig tartani fogom, bármilyen kutyaszőrös lesz a parketta, és bármennyi virágföld lesz szétterítve amikor hazaérek. Elhiszem, hogy a gonoszságot csak a jó győzheti le, s ha a ridegségre szeretet a válasz, nincs az a lakat ami ne oldódna fel, régóta bezárt szíveken. Mindig reménykedni fogok, a nyolcvanadik január elsejémen is, mert tudom, hogy az emberek egytől egyig, valahol mélyen jók. Továbbra is fogok írni, leginkább szép dolgokról, hiszen az írott szó, bármennyire is kételkedtem benne, örök marad és éltere kel. Eljut azokhoz, akiknek éppen szüksége van rá, valahogyan, magam sem értem a mikéntjét. Abban is hinni fogok, hogy ahogyan egy jelentéktelennek tűnő könyv, úgy mi is egyenként eljutunk Valakihez, akinek jó lesz megfogni a kezét, és aki majd végighallgatja soha véget nem érő történeteinket. Úgyhogy igen, továbbra is sokat fogok beszélni és kinek kinek a maga tisztje eldönteni, hogy amit hall, az ostobaság csupán, vagy egy mesélő meséje. Továbbra is kíváncsi leszek, mindenre és mindenkire. Legfőképpen azokra, akikre senki nem kíváncsi. A gesztusok mögé ötven év múlva is beszédes gondolatot képzelek majd, mert van tudom, hogy van mögötte. És esténként álmodozni fogok, ahogy eddig is tettem, arról, hogy hol leszek tíz év múlva, hogy vajon kinek mesélem majd a meséimet, milyen lesz a lakás, ahová belépek, hogyan fogok köszönni a szomszédoknak és hogyan üdvözöl majd a kutyám s még ki tudja ki, amikor egy hosszú nap után leroskadok a szöszös kanapémra. 

Soha nem teszek fogadalmat, de most fogadom, hogy így lesz. Pontosan úgy, ahogy eddig is, mert legyen bármilyen furcsa, kilátástalan, kivitelezhetetlen és ostobának tűnő egy kívánság, teljesülhet. Hiszen Anya kívánsága is teljesült.. 

Sokan sétálgattak aznap délután a félreeső mellékutcában. Szokatlanul meleg novemberi délután volt, furcsán hosszúra nyúlt akkor a nyár. Linát korán engedték haza a galériából, mindenre háklis felettese tán megenyhült a sok napfénytől. A harmincas évei elején járó nő élvezte ahogy a gyerekzsivaj elnyomja furcsán vészjósló előérzeteit. Nem volt vékony, de kövér sem. Azon a koratavaszi estén mondta neki nyájas, ám távolságtartó barátja, éppen úgy jó, ahogy van. Olyan pihepuha. Lina azóta tekergette magában a kedves szófordulatot. Ízlelgette, belecsöpögtette a kávéjába, megszórta vele a süteményét, régóta ízetlen főztjét is ezzel dobta fel. Esténként végiggörgette a testén s éjjel újraálmodta a helyzetet, ahogyan eljut beszélgetésük a jóleső, ártatlan bókig. Számba vette eddigi életét, és arra a következtetésre jutott, bizonyosságot nyert, ilyen mélyreható jelzővel senki nem illette még. Pihepuha. Új értelmet kezdett nyerni a szó. A párna, igen, az puha és pihés. És a paplan is, a fürdővíz habja, a kölyökmacskák bundája, az újszülöttek bőre, az újonnan vett pamut pulóver, a habszivacs, és az a pici kis rész a nyak és a váll ívének találkozásánál. Puhák és pihék. S csak hengergette tovább ezeket a légből kapott gondolatokat, melyek épültek, építkeztek, s a nyájas ám ávolságtartó barát évek óta titkolt vonzódását sejtették. Nem lehetett rá más magyarázat, Lina akárhogyan kereste a mögöttes tartalmat, mindannyiszor ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott: nem mondjuk csakúgy, bárkinek azt, hogy pihepuha. Csak annak, akit nagyon szeretnénk megérinteni.   

salvador_dali.jpg    Lina hadilábon állt az érintéssel. Maga sem értette miért, nem találta az eredőjét furcsa fóbiájának. Biztonságban érezte magát, ha burkot vont maga köré, s eréjes házőrzőként védte szépen ívelt testének minden kis pontját. Ha tehette inkább sétált, nem szerette, amikor a villamos fékez, s a mellette álló tehetetlenül rádől. Zavarba jött, ha kedvesen megsimogatták a hátát. Kényelmetlen volt neki az ölelés, amire nem számított. Furcsa volt neki, ha puszilgatták s az is ha megfogták a kezét. Nyájas, ám távolságtartó barátját azért kedvelte, mert anélkül, hogy erről beszélt volna, ő tudta, hogy Lina határait nem lehet erőszakkal áttörni. Ám a tavaszi este óta addig addig ízlelgette magában a furcsa fantazmagóriát, hogy szerelembe esett az érintés gondolatával, s egészen buja mesét szőtt az egyszerű, ártatlan bók köré. 

A galéria kapuján kilépve hirtelen ötlete támadt, felbátorodott, s fegyelmezett önmegtartóztatásán bátran túllépve nyájas, ám távolságtartó barátja felé vette az irányt. Villamosra szállt, robogott végig a napfényes körúton, s bár néha kissé bizonytalan lett abban, tulajdonképpen merre is tart, csak mondogatta magában: pihepuha, pihepuha, pihepuha. Mosolygott, s képzeletben minden fizikai korlátot áttörve érezte az ölelés gazdagságát, s bizsergették az érintések. Szinte diadalittasan szállt le a villamosról, elképzelte százszor, hogyan lesz majd, s arra a kevés időre valóban elhitte, a boldogsághoz egészen közel jár. Csakhogy az élet mindig meglepte őt szertelenségével. Valamiért a dolgok nem úgy történtek körülötte, ahogy elvárható lett volna. S ahogy a villamos megállt, Lina gondolataiban éket vert a sokéves sikertelenség s maga az ok is, amiért csigaházába bújva évek óta egyedül érte a reggel. Eszébe jutott a visszautasítás pillanata, ahogyan ellepte őt a szégyen s végigfolydogált rajta a homlokától a talpáig. Ahogyan könyörgőn nézett az ég felé reménykedve abban, megnyílik alatta a föld. Hányszor átélte már, hányszor nyelt s kockáztatott újra, ám mindig ugyanaz ismétlődött. S ahogy morfondírozott, bátortalanabbul lépett, zsugorodott a lelke, s terebélyesedett az elméje. Kattogtak a fogaskerekek s a racionalitás óriásléptekkel rontott be vadregényes képzeletébe. Így megtorpant az Eperfa utca elején. Kétségbeesett, s szégyellte, hogy ennyi idősen ilyen gyerekes gondolatai támadtak pusztán azért mert szokatlanul hosszúra nyúlt a nyár. Egyáltalán milyen szó az, hogy pihepuha? Taxit hívott, s kétségbeesetten zárta magára az ajtót. Vaskos érvekkel támasztotta alá érett és valósághű döntését, majd lámpát oltott, s nyugovóra tért. Éjjel a nyájas, ám távolságtartó baráttal álmodott, aki éppen úgy volt jó ahogy van. Olyan pihepuha. 

 

A Bölcs figyelmeztetett egykor, a valóságtól elrugaszkodni veszélyes vállalkozás.“Kockázatos, hisz szívünk útvesztőin át félő, nem találunk vissza az igazság talajára. A képzelet világa megnyugtató hely. Szép és derűs, nem éri baj, nem éri veszedelem, nem juthat be ártó, rontó szándék, viszont bármi megtörténhet ami egyébként lehetetlen, megvalósíthatatlan vagy kilátástalan. S bár a valóságban nem, a lelkükben teljesülhetnek a vágyak. Így nehéz a visszatérés, kell az egyensúly, s a tudat, hol húzódik meg az éles határ a valóság s az álmok között. Akkor válhat életed igazán teljessé, amikor rádöbbensz, a szürkének hitt hétköznapok felülírták a képzelet legelképesztőbb kockáit is, hiszen minden valóra vált, ami valaha titokként lapult lelkedben.”

stars.jpg

Leültem az ágy szélére, s behunytam a szemem. Elindultam felfelé, befelé, a szívem irányába. Láttam, ahogy a város fényei apró pontokká szűkülnek, horkolnak a tavasztól mámoros bérházak, s dunyha alá bújik minden kis teremtménye a földnek. Már csupán az égbolt fényei vettek körül. A csillagok vidáman hunyorogtak körülöttem, legfényesebben az Esthajnal, az éjjeli fények pásztora. Lágyan kanyarodott körém a tejút, melynek végén kövéren mosolygott a Nagy Medve s a büszke Nyilas. A levegő is más volt. Átjárt, s végtelenül könnyűvé tett. Ott voltam ismét. A Hold csücskén, ahol egykor végtelen éjjelek röppentek el fejünk felett, ahol megszűnt a kényszer s a rideg való is otthonosabbnak tűnt fentről. Emlékeztem az éjjelre, amikor útjára engedtem a Valakit, a Szél fiát. Azt hiszem, azon a végtelenül távoli napon, egy út lezárult, s életem legnehezebb ígéretét tettem. A Szeretet ígéretét. A biztos, megingathatatlan, örök Szeretetét. Amelynek nincs kezdete, így nem szakad vége sosem. Ám mostanra döbbentem rá, ígérni könnyű, megtenni embert próbáló feladat. Csak a tudat nyugtatott akkor, egyvalami megsemmisíthetetlenül bizonyosságot nyert: létezik. Körülöttem, s bennem van. S igaznak bizonyult, ahogyan a Bölcsek tartják, adni tán felemelőbb mint kapni. S ha én lehetek a forrás, úgy minden próbát kiállhatok. Görögjön elém bár ezer málhás kő, állja utamat egetrengető, fákat szaggató végtelen orkán, perzselje szívemet óriás vulkánok égető tüze. .. A Szeretet már bennem él. S amikor új napok jöttek, s új utak kanyarodtak lábaim alá, a Szél fiának ígérete végigkísért. Felkeltem reggel, s a Fák között bujkált. Csüggedve ültem nagy folyók partján, s lágyan cirógatott, amikor kifordult az Ősz a bokrok mögül. Amikor bánattól ittasan ácsorogtam végtelen terek közepén, s csikorgott a Tél, mint rozsdás fogaskerekek, apró hópelyhek üzenték, Valaki nem feledkezett meg rólam. S ahogy diadalittasan vonult a Tavasz a macskaköveken, a Fák levelei mind azt rebesgették, a Szél fia úton van. Könnyebb volt vakká válni. Könnyebb volt lezárni mindent, mi rá emlékeztetett, s láthatatlanná válni. Könnyebb volt örök fagyban élni, mint örökké bohó szívvel rendíthetetlenül várni a napfényt. Hajnalig ücsörögtem a Hold karimáján, ám azon az éjjelen Valaki nem jött el. Fürkésztem a gondolatait, ám ő akkor messzi tájakon járt. Tajtékos lelkét máshová fújták a szeszélyes tavaszi fuvallatok. Szerettem volna újra hallani a hangját, mielőtt útra kelek. Jó lett volna elmesélni, milyen volt a pokol, s most milyen fényes a menny annyi kétségektől terhes nappal után. Ám nem jött el. A Szél fia csak akkor lépett mellém, amikor annak elérkezett az ideje. Nem tudom, meghallotta e az éjszakába eresztett sóhajom, nem tudom, mi késztette arra, hogy útjai új irányt vegyenek. Én mégis, elbúcsúztam tőle, remélve, hogy vándorlásunk egy napon tán egy irányba tart majd. Üzentem hát neki a tavaszi fuvallatokkal, melyek akkor már a hajnalt csalogatták. Kértem, hogy adják át Valakinek, kísérje utunkat minden bágyadt alkonyon. Őszi estéken táncoltassa a faleveleket, s gyönyörködjön benne, milyen színesek olyankor a Fák. Kértem, hogy hajnalban járja végig domboktól ölelt völgyemet, s cirógassa a harsogó füveket. Legyen bátor s szilaj, amilyen mindig is volt. Forduljon minden felé, ami szép és egyszerű, s lássa mindazt, amire egykor már felnyíltak szemei. Kértem, hogy segítse mindig a szerető szíveket, hiszen olykor csak egy fuvallat kell, hogy egymás kezét fogják, kik együvé tartoznak. Kértem, hogy vigyázza az Esthajnalt szüntelen, s Hold anyát is, hogy sose kételkedjen abban, a Nyughatatlan Vándorok szívében örökké pislákol a Szeretet lángja. S végül arra kértem, gondoljon rám, amikor aranyló kalászok között cikázik, vagy kacér hullámokat táncoltat nagy vizek partjainál. Amikor a folyó mellett álló Fűzfa levelein hintázik, jusson eszébe a Lány, kinek csillag van a homlokán. Emlékezzen rá, lelkének minden Szeretete az övé. Nyugtassa meg őt minden útjára engedett fuvallat, nekem a Szeretet ösvényén járni nem teher többé, mert bizonyosságot ad rá puszta létezése.  A tény, hogy az érzés valódi és elpusztíthatatlan. Ő az egyetlen igazság szertelen képzelgéseim közepette. Hiszen az ő szíve örök, s benne él az én szívem is örökké. Végezetül pedig egy Őszről őrzött falevelet engedtem útjára az első hajnali fuvallattal, melyen ez állt:

 

 

Nem tudom kerek e világ

mire oly nagy, s mire oly esztelen.

de a szenvtelen, megannyi arc közül

ha egy Te vagy

ígérem, elalszom melletted

csendesen, csendesen. 

Félmaratonra készülök, meló mellett ez gyakorlatilag mostmár nem sokkal a verseny előtt minden szabadidőm lefoglalja. Tudatosabb táplálkozás, kidolgozott edzésterv, agyalás. tervezgetés, saccolás, nevezés leadása... Mindenki azt kérdezi, miért futsz? Miért futod le a félmaratont? Nekik szól az írás...

„Célba érkezés az utolsó 1-2000 métert jelenti. Itt mindenki ismét szépen fut, vagy legalábbis megpróbálja. Az arcára újra kiül a mosoly. Lehet integetni a közönségnek, keresni a boldog és elégedett családtagokat, hallgatni, hogy az én nevem bemondja e a szpíker. Ott a célkapu, ott az óra – kit érdekel, hogy most mit mutat – kell valami győztes mozdulat a hivatalos fotósnak, és vége. ... A legjobb, leheveredni a fűbe, becsukni a szemet, és azt mondani magamnak: Ez szép volt, megcsináltam. És pár percig elfelejti az ember az önmaga és a világ összes gondját, mert boldog. Ezért a boldogságért érdemes maratont futni” – /profi maratoni futó/

Nem tudom, hány évesen kezdtem el futni. Csak arra emlékszem, hogy Apu a hátára dobott sporttáskával újságot olvas a villamoson, amiről a Margít híd közepén leszállunk. Elsétálunk a sportusziig, átöltözünk, mindenki körülöttem fürdőruhában, én futni készülök. Nyolc-kilenc éves vagyok ekkor, talán kissé dagi. Körbe kell futnom a teljes Margitszigetet... ez körülbelül olyan feladatnak tűnt akkor, mintha most ideállna elém valaki és azt mondaná, holnap megmásszuk a Csomolungmát.
Én nézem Aput ahogy bemelegít, ő kiabál, hogy én is melegítsek, mert meghúzom magam. Persze nem melegítek, nézem a hajókat, szívesen ülnék az egyiken. Elkezdünk futni, Apu a Vadasparkig tíz másodpercenként rámkiabál, hogy ne fussak gyorsan, mert nem fogom végig bírni, persze rá sem hederítek, futok mint a szél, akkor még nem értem, mire ez a nagy szívdobogás. Profik húznak el mellettem hosszú lábaikkal, magasak, gyorsak, olyan mintha kicsit sem erőlködnének, én viszont már erősen lihegek. Hátranézek, nem látom Aput, jócskán lehagytam. A Hotelnél kipukkadok, meg kell állnom. Pedig ott motoszkál a fejemben, amiket javasolt még a sportuszi előcsarnokában.
– Az elején ne fusd el magad, több mint öt km a szigetkör, hidd el, évekig atletizáltam. Amikor elfáradsz, lassíts a tempón, de soha ne állj meg, csak ha már nagyon muszáj. Nem az a lényeg, mennyi idő alatt érsz célba, hanem az, hogy végig tudod csinálni. Előtte melegíts be, mert meghúzod magad. Egy a lényeg: NE FUSD EL MAGAD FIAM, mert nem fogod bírni a végéig. (Apukám fiamnak hív, fura, de már nem okoz identitászavart)
Ezeken gondolkodom, amikor sétálok át az Árpád-híd alatt, aztán úgy döntök, amint elérek a betonúthoz, újra futni kezdek. Így is lesz, elérem a Palatinust, nézem az önfeledt strandolókat, akik negyven fokban normális emberek módjára hullámmedencéből hullámmedencébe ugrálnak. Én futok tovább. A betonútnak sosincs vége, folyamatosan húznak el mellettem a négy méteresnek tűnő gepárd szerű futók. Megint sétálni kezdek. Magamban számolgatom, hogyha mostmár a célig gyalogolok, akkor mennyi idő alatt érek be. Ismét futni kezdek, egyre nehezebb. Fogalmam sincs Apu hol van, és a betonút sem fejezi be a kanyargást. Aztán meglátom a sportuszi csücskét. El sem hiszem. Elkap az adrenalin, futni kezdek lazán, lendületesen, meg megfúj a dunai szél. Kapok levegőt. Nézem a fákat. Bizseregnek az izmaim. Egyre nagyobbakat lépek, közel a cél, szinte az olimpiai stadionban érzem magam. És meglátom Aput, ahogy áll a célnál és figyeli mikor jövök. Mikor meglát, ugyanaz a tekintet ül ki az arcára, mikor a magyar élsportolók világversenyt nyernek és átszakítják a célszalagot. Rámordít, hogy gyerünk porpolác, ne állj meg (mindig fura neveket ad nekünk) én pedig nem állok meg.
Befutok, Apu hátbavág, ‘jólvan fiam’ felkiáltással. Zuhany, átöltözöm, kifelé menet kiharcolok egy túrósbatyut. (a mai napig sehol nem ettem olyan finom túrósbatyut mint a sportusziban) Hazamegyünk...
Majdnem húsz év telt el azóta. Minden sportot kipróbáltam, de a szigetfutás soha nem maradt ki az életemből. Nem bírom abbahagyni, valamiért különleges élmény minden megtett kilométer. Kincsként őrzöm a lekoptatott futócipőimet. Most félmaratonra készülök, irtó nehéz.
Mikor Apunak mondtam, rámordított, hogy felejtsd el, hülye vagy fiam. Ő megpróbálta, nem ment neki. KIZÁRT! Hangzott a jólismert mondat.
Azóta persze már mindig kérdezi, mennyit futottál? Most akkor mész? Beneveztél? Nevezz már be! Hanyadikán lesz? Melegítesz? Betonon futsz? Ne fuss betonon! Mennyi alatt futod? Ne fusd el magad! Mikor lesz a verseny? NE FUSD EL MAGAD AZ ELEJÉN ennyi a lényeg.

És tényleg ennyi a lényeg.


Szerző: zsokali

Szólj hozzá!

Címkék: Címkék

Nyár - A Bohóc

2012.07.14. 17:32

„Látod- e már, hogy jöttömre csillagok rebbennek szét? Én sóhajodból érzem, ha darabokra hullik benned a világ…”

Gyermekkoromban találkoztam a Bölcscsel. Nem lehettünk sokáig együtt, egészen fiatal voltam, mikor szólította őt a magasság. Emlékszem, a lelke korán hazatért, csak a teste vajúdott sokáig köztünk. Talán ő volt az első a Nyughatatlan Vándorok közül, aki valamilyen cinkos fénnyel járta be érthetetlenül óriási világomat s rádöbbentett, tán én is közülük való vagyok. Sosem feledem, ahogy beléptem az emlékektől zsúfolt szobába, ahol hibiszkuszok meresztgették békés csápjaikat mindenfelé. A Bölcs értette a virágok nyelvét, s oly gonddal nevelgette őket, hogy olybá tűnt, égből kapott gyermekeit cirógatja. Néha csak arra lettem figyelmes, hogy mesél róluk, hogyan lesz a hajtáson gyökér, s később erős virágkehely, mely apró lángként figyelmeztet, a szeretet mindenhol jelen van, és sosem hiábavaló. Az Óriások közül azonban mégsem ez emelte őt valódi Bölccsé, hanem az a képessége, hogy a szívében lakó végtelen csöndet mértani gonddal csepegtette a vászonra, pontról pontra, lassan úszkálva az árnyalatok között, mindvégig tudva, hogy a láthatatlan részletek komponálják egyenként egésszé a képet a lelkében, amely ecsetén át folydogált hosszú éveken át. Emlékszem, amikor a Bölcs képei galériába kerültek, ő mégis apró maradt. Hátrakulcsolt kézzel szemlélgette őket a hófehér teremben, alázattal s kíváncsisággal akár mi. Néha melléültem s csak néztem, ahogy pöttyökkel lepi el az óriás vásznat. Valamiért tudta, hogy melyiknek hol a helye, sosem hibázott.     2167-620791.jpg

Minden növény a maga nemében különleges – mondta egyszer a Bölcs – mindegyiknek története van arról, honnan jött, s hová tér vissza egyszer. A víz táplálja, de csak a szeretet tartja őket életben. Ahogy mindünket. Tudja, hogy megérinted, hiszen ha lélegezni képes, akkor érezni is. Ők így tudnak beszélni csak, nem hangzatos strófákban, vagy szépen koreografált szónoklatokban. Érzik amit érzel, s talán ezért ők a legcsodálatosabbak közül valók. Mégis van egy, amely mind közt különb, amely különleges, s talán választ ad éveken át morzsolgatott kérdéseimre. A növényvilág művészei a hibiszkuszok. Nem egyszerűen virágoznak, megformálják a kelyhet, s létrehozzák ösztönösen tán, s mégis lélekkel egyengetve. Sok botanikus fejében gondot okozott már nevelése, hiszen makacs növény, aki nem érdemli, annak nem bontja ki virágkelyhét. Éppen ezért, leültem a hibiszkusszal szemben egy napon, s megkérdeztem tőle, mi bántja. Akkor nem válaszolt, csak pihegve lengette borús leveleit. Hónapokon át kísérleteztem, ápolgattam gonddal és szeretettel, árgus szemekkel figyeltem a víz mennyiségét, a tápszer minőségét, a fényviszonyokat, állítgattam, fordítgattam, s a hibiszkusz élt, de nem borult virágba. Így ment ez hosszú hosszú időn át. Majd egy napon mikor meguntam, hogy házakat építek Óriásoknak, végtelen bánat lett úrrá szívemen, s csak leültem a vászon elé, akkor először, s ecsetemen át folydogáltak könnyeim. Megfeledkeztem nővényemről, aki csendben figyelte, hogyan roppan össze bennem a szív, hogyan lesz úrrá rajtam a végtelen bánat, s hogyan szül bennem a kétség valami egészen egyedit, egészen tökéleteset: a festményt. Majd egy éjjel – folytatta a Bölcs – beszélni kezdett hozzám a fejem mellett nyugvó hibiszkusz. Mesélt a fákról, a növények legnagyobbikáról, beszélt a bambuszról, mely időtlenségben él, hisz nem kell sietnie, ő tudja, az idő csak minket embereket gyötör oly nagyon. „Vannak köztünk olyanok – mondta a hibiszkusz – akik értik a fájdalom mibenlétét. S valami furcsa oknál fogva, csak ebből tudnak tökéleteset alkotni. Kínlódásuk értéket szül, a rútból szépséget teremt, s így fájdalmuk egyedi értelmet hordoz. Együtt lélegzik velük, s egy óvatos hajnalon virágkehely sejlik belőle, s egy csapásra szertefoszlik hosszú hónapok vajúdása. Megnyugszik olyankor a lélek.” – mondta a hibiszkusz. Másnap reggel felkeltem lázas álmaimból, s emlékeztem a mesére. Épp csak annyi vizet cseppentettem a hibiszkuszt tápláló földbe, ami életben tartja. Így ment ez napokon át. S én búsan festettem tovább hitehagyott képeimet. Majd egy nap vége szakadt bennem a féktelen fájdalomnak, s aznap reggel a hibiszkusz is tökéletes virágkelyhet növesztett. Óvatosan sütkérezett az ablakon beszűrődő fénysugárban, s én melléültem cirógatni a leveleit. Akkor értettem meg – mondta a Bölcs – hogy mit jelent művésznek lenni. Az élet tudójának lenni. A legnagyobb fájdalomból tökéleteset formálni, amely mások arcán tán mosolyt szül, átcsordogál az Óriások lelkén, s a magasság nyomait hagyja benne. Az emberek közé művésznek születni tán olyan, mint hibiszkuszként élni ostoba botanikusok kertjében. 

Nyár - A Cirkusz

2012.05.29. 08:09

  S ahogy a Porondmester az utolsó szót is kimondta, mélyen meghajolt bíborvörös köntösében, mely úgy festett, mintha félúton járt volna az elegáns szmoking és a hálóruha között. Majd ránk meresztette bagoly szemeit, s aranygombos pálcáját a szájához emelte, mély csendre intve mindenkit. A porond elsötétült, s felgyulladt a reflektor. Felcsendültek egy óvatos zongora félszeg billentyűi, s hiába kerestem a szememmel, a hangszerek mögött nem láttam embereket ülni. A kis kalapácsok egy egy taktusa mintha lelkünket keltette volna életre mélyen szunnyadó álmunkból. Halkan szólt a sötétben, szinte simogatott minden hangjegy. A porond teljesen üres volt, csak a zongora ártatlan dallamai töltötték meg a teret. Majd egyszercsak valami csiklandozni kezdte az orromat. Ahogy odanyúltam, egy hófehér tollpihe akadt ujjaim hegyére, apró és félszeg, akár hatalmas dunyhák bélései. S ahogy a zongora leütései szaporodni kezdtek, egyre több és több fehér kis szárny bóklászott be a reflektor tölcsérébe. Egyre nagyobbak lettek, s csak ringatóztak a levegőben szelíden. Úsztak, mint kecses hattyúk a kora őszi tavak vizén. Egy ártalmatlan fuvallat is megzavarta volna szűzies táncukat. A levegő szinte megállt, s szájunk elé tettük tenyerünket  nehogy megtörje otromba lélegzésünk a törékeny csodát. Majd óvatosan egy új dallam kúszott be a másik mellé, szinte észrevétlen. Keserédesen siklott a hegedű a zongora billentyűin. A Kötéltáncos először csak óvatosan az egyik lábát helyezte kecsesen egy arra úszkáló tollpihére. Bátortalanul illesztgette rá súlyát, amire láthatóan nem volt oka, hiszen olybá tűnt, egy közülük ő maga is. Törékeny volt, szépségéhez méltatlan, szinte sértő volt ez az otromba világ. Tekintete akár a riadt őzeké, oly szelíd és vágyakozóan kék volt, s mégis megbújt benne valami megfoghatatlanul mély fájdalom. Egészen úgy tűnt, mintha nem látta volna, hol van, nem látta volna mennyi ember veszi körül, nem tudta volna, mi is a valóság. Egyetlen dologra figyelt csak. Senki nem tudta, hogy mire. Majd egyik lábát követte a másik, lábujjhegyen ringott a tollpihékkel, törékeny karjai táncba hívták az erőtlen pihéket. Csupa báj volt minden mozdulata, a levegő, a felhők leánya volt. A Kötéltáncos. S a tollpihék csigalépcsőként vezették őt egyre magasabbra s feljebb, ki, egészen a sátor lukas tetején át, fel az égbe, a csillagok közé, hová tekintetünk már nem tudta követni. Megálltak, úsztak a levegőben, társukká fogadták az egyensúly urát. Először lassan, lépésről lépésre haladt felfelé az őrjítő magasságokba. Majd felbátorodott, s kapkodni kezdett, szökkenni, szinte rohant, szaladt, mintha megváltása felé tartana. Megmerevedett minden, a levegő, a pihékből kunkorodott végtelen légfolyosó. Elállt a lélegzetünk. A hegedű lágyan cirógatta szívünket, s mi lélegzetvisszafojtva kerestük a Kötéltáncost, aki légből született, s aki a fellegek húga volt. Majd hirtelen, szinte lassítva ereszkedni, zuhanni kezdett törékeny teste. Nem kapálózott, egy hang sem hagyta el a torkát, csak esett alább és alább, míg végül fájdalmasan földet ért a porban. A pihék szétrebbentek, s már csak a zongora billentyűi kalapáltak fájón. A Kötéltáncos felült a porban, riadt tekintete könnyben úszott, de félelem ott nem kapott helyet. Felnézett, s halovány kék szemeit egy, a közönségben ülő férfinak szegezte. Amikor odapillantottam, hogy ki lehet az, a Fénymágnás ült, valahol a hátsó sorok egyikében. Egyedül, komoran, rongyos ruháiban, s molyrágta kalapjában, ahogy akkor, egyik este a kikötőben találkoztunk. Féktelen szeretettel s vágyakozással nézte a porba hullt leányt. A zongora halkulni kezdett, a cirkuszi sátor a poronddal együtt összeszűkült s csak a Fénymágnás s a Kötéltáncos maradt benne. Majd halkan, szinte suttogva,  megszólalt a leány akinek akkora már minden csontja összetört:

A Fakír vallomása

2012.04.12. 08:49

         

 

         Ha érdekelne, tán megkérdeznéd egy napon:

           Nem fáj?

S ha rád figyelnék, tán azt felelném neked:

Nagyon.

De minden percben érzem amit érzel. Tán ezért

Hagyom.

 

Látod, döfködi hátamat a tüske,

orromat tépi maró gázok füstje.

Mit érdekel?

De ha nem érzem bőrömön bőröd, kezemben kezed,

arcomon arcod

Szívem vasszögön

térdepel.

 

Látod, parázs ég a talpam alatt,

éjjel szöges ágyon fekszem hanyatt.

Nem figyelek oda.

Hisz csak karodban nyugodnék, csak édes öledben ringnék

szelíden

messze s

Tova.

 

Fakír vagyok, kinek te vagy a kínpad.

Miattad lettem észrevétlen, színvak.

Mégis hagyom.

Nem vagyok őrült, nem vagyok más vagy mutáns.

Nekem is fáj.

Nagyon.

Nyughatatlan vándorok

2012.02.15. 22:32

 A következő reggelen a ház előtt elterülő folyó partjánál sétálgattam. Itt-ott vékony kis hártyaként lebegtek a hajszálnyi jégtáblák, néha néha összekoccanva egymással. Akár mi emberek, akik jövőnket és végzetünket nem ismerve sodródunk az élet kiismerhetetlen vizein s olykor találkozunk egymással, mi, a Nyughatatlan Vándorok, majd fátyolként továbblibbenve az éjben folytatjuk véget nem érő utazásainkat remélve, hogy egyszer talán viszontlátjuk majd egymást. A hűvös szél jólesően cirógatta arcomat, mintha kérlelt volna szüntelen, hogy tartsak vele. Majd újabb és újabb fuvallatok jöttek, melyek mind a messzeség illatait tartották tenyerükben s ahogy kinyíltak, mint az első tavaszi virágok, minden porcikámat elöntötte a forróság és a menni akarás. Nem tudtam merre vonz, hívogat a horizont, csak látni akartam a végét, lábaimmal akartam érinteni a távolság minden apró kis kavicsát. Megmagyarázhatatlan érzés ez, talán csak az tudja igazán megérteni, akinek légből van a szíve, s elméje megszűnik létezni amint képzelete talajt ér. Hirtelen köddé válik a valóság s helyébe lép mindaz, aminek létezésében egészen addig kétkedtünk. Mi, a Nyughatatlan Vándorok az éj leple alatt kelünk útra, s mire eléri a Föld peremét a nap első sugara, lábnyomunk már a titkok homályába vész. Hátra hagyunk mindent, mi a múltunk, s szinte harapjuk a jövőt, oly hévvel s oly virtussal, mit az anyagi világban ragadt elmék érzékelni is képtelenek. Vannak akik talán azt gondolják rólunk, bolondok s céltalanok vagyunk. Furcsán néznek ránk, mikor ábrándos tekintettel állunk mellettük s elfelejtünk átkelni az úton, mikor a lámpa zöldre vált. Megmosolyognak, mikor nem értjük szavaikat s félnek tőlünk amikor haragra gerjedünk. Lelkünk tüze az ő tekintetükben ostoba tűzvész csupán, szavaink íze sótlan ostobaság elméjüknek. Mi, Nyughatatlan Vándorok túszként ragadtunk itt a Földön testünk börtönébe zárva. A lelkünk viszont határtalanul szabad és zabolázhatatlan, s szívünknek egy vágya van csupán: megtalálni minden apró csodát, érzékelni mindent, mire szerveink képesek, megtudni tudhatatlan titkokat s megismerni azok tudóit. Üstökünkön világlik az élet veleje, a lét káprázata, s apró szikrák gyúlnak szemünkben minden vándorlás kezdetén, miként az égen pislákoló csillagok. A fúvó szélben lakunk, s azzal szállunk tova napról napra, évszakról évszakra. Gyémántként csillogunk a havas hegycsúcsok ormán s csak az szerez tudomást létezésünkről aki a szemével igazán képes látni. Ott vagyunk, hol a bús szív megnyugvást keres, évek hosszú, fájón néma hallgatása után mi törjük meg a csendet, mi vagyunk a határtalan magány után az első, őszinte ölelés, ott rejtőzünk a sírás utáni első mosoly sarkában, mi vagyunk elalvás előtt a nyugodt, békés sóhaj, s jelenlétünk a káoszból rendet, a megszokottságból szokatlant teremt. Csak az vesz észre minket, Nyughatatlan Vándorokat, aki képes a szívével látni, aki képes még őszintén nevetni, s aki rá tud csodálkozni a tavasz első virágaira.

 

Tavasz - II.

2012.02.05. 13:03

 Valaki szemében ekkor úgy tűnt mintha könnyek gyűltek volna, melyeket sietve próbált láthatatlanná tenni. Majd kinézett az ablakon, hátha beröppen könnyed szárnyain a Megoldás. De nem jött semmi, csak a fák dülöngéltek csalódottan a tavaszi légben. Szótlan lett s gondterhes a Szél fia, majd egy arra kószáló gondolattal tovaszállt a messzi horizont felé. Lágyan lengtek utána a hátrahagyott bús textilek, mintha palástja lett volna a bánat s útitársa a Csüggedés. Soká ültem a csöndben amit maga után hagyott, s mely ólmosan nehezedett vállaimra, amikor egyszercsak dobogás zaja törte meg némaságomat, s megint elindult bennem egy áramlat mely félúton járt a kellemesen bizsergető s a végtelenül ijesztő között. Keresni kezdtem, hogy honnan jön a hang, mely nem szűnt meg lüktetni, csak a ritmusa hagyott alább olykor, hogy később új lendülettel induljon ismét a féktelenség felé. Eszeveszett keringésem végül a dobozhoz vezetett el melyet az ágy melletti éjjeli szekrényen hagytam előző este. S ahogy kezembe vettem a Fénymágnás legféltettebb kincsét, halkulni kezdett a lüktetés, s lágyan szelídült tenyerembe az ütött kopott faládika.

Tudod, csak a Szeretet számít – mondta a Barátom – hogy ne csak lüktessen, dobogjon is a szíved. Hiába minden kincsed, s minden ostoba kacatod ezek mind eltűnnek, elvesznek, elillannak s egyetlen dolog maradhat csak a tiéd, a Szeretet. Amit jó adni és jó kapni is. Ami végtelenül önzetlen és tiszta mint a frissen lehullott hó, amelyet nem érintett emberi lábnyom, csak szelíden pihen hórihorgas hegyek csúcsán, felhőktől ölelve. Ami türelmes, jóságos és gondoskodó mint az édesanya, kinek szíve alatt új élet szunnyad, s óvón veszi körbe minden pillanatban gyermekét a csendjével, a békéjével s világot ölelő karjaival halálon innen és túl, ameddig lélegezni, létezni tud. Ami szüntelen az igazságot kutatja, s nem gerjeszti a harag fellegeit sosem. Folyvást magában hordozza a Reményt, mely örök, s olyan, akár a kifogyhatatlan tiszta vizű patakok. Szelíd és tapintatos, akár a legárvább kismadár, mely a puszta létével szépséget s finomságot teremt maga körül, s léte egyetlen értelme a szüntelen szárnyalás a szélfútta fák között. A Szeretet az egyetlen erő, mely mindent megváltoztat vagy örök állandóságot teremt. Nem lehet elveszíteni, nem lehet pazarolni, sosem fogy el, mert a Szeretet van. Mint a levegő s mint a víz. Eleinte nagyon ijesztő lesz, hiszen felnyílnak majd ólmos pilláid, s mindent élesebben fogsz látni. A színeket, az arcokat, a vonásokat, érzed majd az érintés varázsát, a gondolat teremtő erejét, a pillanatok múlandóságát. Érzed majd az időt, ahogyan telik, hogy minden mosollyal tovább gördül egy perc, s erre azért van szükség, hogy megtapasztald, ennek ellenére a Szeretet örök marad. S ettől oly nemes, magasztos érzés. Aztán megnyílik majd a lelked is. Egy csatorna, amely beengedi s szabadon ereszti a jóságot, a szépséget. Megváltozik a lényed, sugárzó leszel és fénnyel teli. Átalakulsz mint bábjukból kikelő félénk pillangók, kiket bár riasztanak a viharos szelek, mégis hittel áhítják a jövőt. A legsötétebb zugban megbúvó szépséget is meglátod majd, s ettől a világ minden kis szeglete kedves lesz a szívednek. Legvégül pedig emelkedni kezdesz majd, a fellegek felé fúvó szelek szárnyán s a világ, mely körülvesz kerekebb lesz mint valaha. Nem lesz előtted akadály, nem lesz benned kétely. Csak leszel, létezel majd, mint a gondolatok, mint az örökké tartó álmok, melyekben jó megpihenni, s amikre áhítozunk csupán. Te magad leszel a saját valóságod, önnön igazságod s így leszel majd szelíd virág a végeláthatatlan mezőségeken. A Szeretet benned van mindig, akármilyen hányattatott  lesz sorsod, akármilyen rongyos lesz léted. Mindennek birtokában leszel, amire valaha vágytál. 

Sárga

2012.02.04. 10:10

  Másnap reggel ahogy felébredtem úgy rémlett, mintha nárciszokkal álmodtam volna melyeken még oly friss volt a festék, hogy szinte féltem, ha nincs lefóliázva a vén parketta, elcsöppennek s végérvényesen összefogják. Majd döcögősen, kicsit kevésbé kelletlenül mint az előző lázas hajnalon ropogni kezdtek a középkorú darálóban a félénk kávészemek. S ahogy megéreztem a felém lopakodó, bátortalan illatot hirtelen megjelent előttem egy emlék. Aminek a létezéséről szinte már nem is tudtam, csak az egykori érzés sejlett fel bennem néhanap, kopáran, fakón, régi fényét vesztve. Emlékeztem rá. Ahogyan megdobbant a szívem. Ahogyan bizseregni kezdett a lábujjamban egy kacér vágy gondolata, s az ereimben a véredények kézről kézre adták, hogy egy pillanat leforgása alatt végigrobogjon egész testemen, míg el nem éri a fejem búbját. Emlékeztem arra is, hogy mosolyogni kezdtem, olyan őszintén, mint azelőtt talán soha. Hogy egy mozdulat jutott el a balfelemből indulva a jobb karom irányába, mely végül egy óvatos, ám annál melengetőbb kézfogásban végződött. Emlékeztem egy sálra, amelynek azt hiszem, sőt biztosan tudom, hogy sárga színe volt. Sárga mint a felkelő nap utolsó rám kacsintó, még búcsúzóul felém intő sugara. Emlékeztem a bennem mélyen nyugvó zsigerek vitustáncára, s arra a furcsa megmagyarázhatatlan érzésre, hogy talán, minden addigi híresztelés ellenére mégsem vagyok egyedül. Emlékeztem arra is, hogy furcsán kezdtek el fújni akkor a tajtékos szelek, s mintha megállt volna az idő, úszni kezdett a falon lázasan zakatoló, alig kicsomagolt óra számlapján a fürge percmutató, s igen, a kávé illata, ami éppen akkor lett készen, óvatosan kúszott mellém, mintha félne attól, hogy megbont valamilyen megmagyarázhatatlan egységet. Emlékeztem arra is, hogy abban a pillanatban sercegve lobbant fel az apró mécs lángja szívemben, s a kicsiny fény büszkén hirdette, hogy itt ma lábnyomait hagyta a szeretet.

Útnak indultam ismét, azon a reggelen is. Végigsétáltam az álomtól még lustán ásítozó macskaköveken. Elsétáltam a rezzenéstelen arccal menetelő Óriások között, akik aznap is egyhangúan lépkedtek monoton céljaik felé. Tudomást sem vettek rólam, én mégis lopva néztem csak rájuk, mintha attól kéne tartanom, hogy kiderül, látom a sárga színt. A zöldséges faládáiból vígan kacagtak rám a frissen áruba bocsájtott citromok és grapefruitok, a sárga fényű lámpa cinkosan kacsintott rám mielőtt szabad utat adott volna a toporgó kocsisornak. Az elsárgult őszi levelek tótágast álltak az avarlepte betonon, mielőtt megkezdték volna álmatag táncukat a hajbókoló széllel. A virágárusnál kecsesen hajlongtak a frissen vágott sárga rózsák, s úgy tűnt mintha töviseik is megunták volna az örökös szurkálódást. Valamiért szebbnek láttam aznap a világot. Rég elfeledett emlékeim szelei fújtak lelkemben s a gyermekkor harsogó zsivalya, mely ekkor már óvatos, némán lopakodó csenddé szelídült bennem, alig észrevehetően csírázni kezdett valahol belül. A levél, amelyen Valaki üzenetet hagyott nekem a zsebemben őrizte szokatlan titkomat s cinkosomként lapult a textilek között. Az egyetlen bajtársam volt akkor a hatalmas szürkeség közepette. Egy halvány reménysugár ami emlékeztetett valamire, ami egykor hatalmas tüzeket gerjesztett bennem, ami hajtott, űzött nappalokon s éjjeleken át, s aminek hosszú hosszú ideje már írmagja sem termett bennem. Ami továbblökött az élet göröngyös lejtőin, s állhatatosságot adott szívemnek az ordas viharok közepette. Éreztem, hogy készülődnek a fellegek, hogy mindent elsöprő égzengés közeleg, ami később halk szitálássá csendesül majd, s megtisztítja a hamulepte szürke szíveket. Ami után kihajt minden mag, mely addig a földben várakozott a tavaszra, s mely örök télre ítéltetett egykor, egy magányos, bánat áztatta napon. Mintha valamely ősi átok törne most meg váratlanul, akár a vulkán, mely évszázadokon át szunnyadt tekintélyt parancsolón, s melyről senki nem hitte, hogy valaha felizzanak benne a soha nem szunnyadó parazsak. Izzott a levegő, s a változás szele kéjesen cirógatta halványuló vonásaim. 

Tavasz - I.

2012.02.01. 09:45

 Tudod, minden véget ér egyszer – mondta Valaki – a szerelmek, a pillanatok, amelyekről hittük, örökké tartanak majd. Vége szakad a békének, de a csaták is alábbhagynak idővel.  Minden vihar elcsendesül egyszer, hogy a Nap ismét fényével árassza el az esőáztatta világot. Nem lehetsz örökké szürke. Hisz megannyi szín pompázik benned, melyeket látnod kell, láttatnod kell, hogy Te egymagad légy az egész, a megismételhetetlen paletta. Régi útitársam vagy már. Láttalak küzdeni és feladni. Láttalak alázatosnak s rendíthetetlenül bátornak, kinek szívét nem tántoríthatta el semmilyen akadály. Te voltál aki legyőzted a Félelmet, Te voltál aki lámpást gyújtott a szívemben legsötétebb óráimban. Mindenek felett hittél bennem, hogy nem vagyok vak, hogy bennem lakik a világ minden szeglete, s hogy a szíved ajtaja mindig nyitva áll felém. S most nem ismersz fel, nem látod meg, hogy vagyok Valaki. Nem tudom, hogyan történhetett, de kihunyt szívedből a Szeretet lángja. Így hát eljöttem érted, a gondolataidért, a lelkedért, a gyönyörű, színpompás lelkedért. Hiszen megannyi ösvényen át vezettél engem, mindenedet odaadtad nekem s ezért én örökké hálás leszek. Akarom hogy újra érezd, milyen a szellő simogatása mikor szirmait bontogatja ezer és ezer tavaszi virág. Akarom, hogy tudd, milyen végtelen távolságokat járhatsz be a Szabadság nyergében ülve, hogy újra halld a Fák meséit, kik között oly soká tudtál időzni. Vágyom rá, hogy együtt üljünk újra a Hold karimáján, s végtelen történeteket meséljünk egymásnak arról, mi zajlik a világban. S újra hallani akarom a csöndedet, a békédet, a nyugalmadat. Megtanítalak érezni a megannyi szürkeség közepette. Hiszen ezért találkozunk mindig, újra és újra minden életben és minden dimenzióban. Nekem Te vagy a Remény, s Neked én vagyok a Béke.  Amikor öreg, bölcs fa voltam az erdő mélyén, te óvatos napsugár, kinek fénye nap mint nap simogatta hitevesztett leveleimet. Amikor szikla voltam végtelen tengerek sötétjében, te vízcsepp, mely lágyan cirógatott, s hírül hozta nekem, mennyi fény vesz körül. Ha végtelen mező voltam, te nyíló virág, mely szüntelen hirdette, mennyi szépség s tökély búvik meg még a legapróbb teremtményeiben is a földnek. S amikor kérges szívű Ember voltam, Te gyújtottál lámpást a szívemben, hogy örökké vágyakozni tudjak. Ha Hold voltam, te voltál a legfényesebb csillag az égen, mely cinkosan kacsintott rám, mikor a legnagyobb volt a sötétség. Bármikor születtünk meg, a Te lelked az Én szívemben lelt csak békére s megtaláltuk egymást a világ bármely szegletén is éltünk. Mindig megismertelek, akármilyen alakot is öltöttél. Nem a szemed színéről, nem a mosolyodról, hanem arról, ahogyan szerettél. A csöndedről, mely oly óvón vett körül mindig s oly féltő gondoskodással, mi semmihez sem fogható, aminek nincs párja. Minden vándorlásom kezdetén azt kívántam, hogy kacskaringós ösvényeid elvezessenek hozzám. Mindegy milyen akadály gördül elém, s nem foglalkoztat az sem, hogy milyen rongyos vagy hányattatott lesz sorsom csak a Te tekinteted kísérje minden pillanatom. Mert a puszta jelenléted fényt ad nekem. Mert szikrázik a lelked akár a pattogó tűz lángja. S én így leszek csak, így lehetek csak Valaki. S ez így lesz örökké. Így volt tegnap is, s így van ma is. S hogy mit hoz a holnap, nem tudom. Te a Föld gyermeke vagy s én a Szél fia. Te örök vagy, s biztos, mindenhol jelen vagy, s szilárdan táplálod mindazokat, kik benned hintik el a Remény magvait. Én a fúvó szélben lakom, mellyel tovaszállok ha hívogat a messzi horizont, de minden percben hozzád vágyódom vissza, minden szegletéből a földnek a te igazságaidat áhítom, s tudom,  érzem rendíthetetlenül, hogy a te karjaid ringatnak csak békés álomra. Ezért sose félj, mindig visszatérek hozzád, mindig benne élsz a gondolataimban. Te vagy a párom. A Nyughatatlan Vándor, kire ráleltem megannyi vadregényes ösvény közepette. A Te szíved örök, s benne él az én szívem is örökké.

 

 

 

       Óvatosan léptem be a már alkonyattól ködös utcába. Kis egy emeletes bérházak zsúfolódtak egymásra, mintha satuba szorították volna őket, hogy elférjenek ekkora helyen. A városnak ezen negyedében minden ház szabvány szerint készült, ugyanolyan építészeti stílusban, kis négyzetek, kis börtönök, melyeknek biztonságot adó zugaiban bújtak meg a szintén szabványra készített lakók. Ebben az apró sikátorban azonban kurtán furcsa, disszonáns, mégis összhangot képező, kéménnyel kipótolt, ide oda görbülő, hajladozó építmények torlódtak. Ahogy lépdeltem a már már komposztálódott latyakos avaron aranyló falevelemet keresve, megpillantottam egy kaput, melynek a többitől eltérő rézbarna kilincse volt, s szinte hívogatott hogy lépjek be rajta. Ahogy közelebb léptem a szúrágta faajtóhoz, melyen akkora lukak tátongtak, hogy a szél kényelmesen ki s be tudott rajtuk csoszogni, hirtelen feltámadt egy, a lábamnál bóklászó légáramlat, egyre csak kavargott, növekedett, s felzargatta a békésen lapuló hamuszürke avarréteget a poros aszfaltról. A kilincs után nyúltam, s ahogy lehunytam a szemem majd újra kinyitottam, hirtelen minden ezer árnyalatban pompázott körülöttem, mindennek külön, éles körülhatárolható színe, s illata lett, a házak a piros, kék, zöld és sárga színekben díszelegtek, az ég azúrosan világlott megannyi újra és újra felbukó csillaggal, a hold kacéran kacsintott rám ezüstös fátyla mögül, a rézkilincs vörösen vibrált, a függönyök, melyeket fel fel kapott a lég hófehéren táncoltak a széllel, s az őszi avar akár a lüktető parázs, úgy hullámzott lábam alatt. A házak portáiról hol sütemény, hol frissen sült kenyér illata ölelt körbe, melyeknek íz arzenálja átjárta minden porcikámat. Az őszi fuvallat a kémények meleg füstjét csalta körém, s hirtelen megannyi apró csengő zengett bongott körülöttem lágy dallamokat harangozva. Mintha valamely ezer éves átok alól lélegzett volna fel minden mozdulat, mintha a nagy Festő ecsetéről a festék tova ömlött volna ebbe a végtelenül szürke és tompa világba.  A szívemben valamely rég homályba olvadt lüktetés vette kezdetét, oly hevesen mintha mindjárt kiugrani készülne helyéről, hogy táncra perdüljön a csalfa posztókkal, majd a légben feloldódva megtalálja helyét a Hold karimáján, s láblógatva onnan figyelje a kora esti égboltot s a város hunyorgó fényeit. S ahogy nyújtottam kezemet, hogy a rézkilincset lenyomva belépjek a szúrágta faajtón, hirtelen minden mi addig élettől lüktetett szürkeségbe burkolózott vissza. Elhallgatott a csengők játéka, a Hold ólmos felhők mögé bújt, a hófehér posztók helyén újra rongyos függönyök lógtak élettelenül. Nem éreztem illatokat, s ízeket, minden nyomasztóan néma és hamuszínű lett megint. A szívem lüktetése is alábbhagyott, s tompán kopácsolt tovább, ahogyan eddig. Éktelen csönd lett körülöttem. Szinte éreztem ahogy magához szorít újból a Magány és a Csalódottság. Aztán körbenéztem, elindultam a főút felé, s mialatt lépdeltem kifelé a sűrű avarszőnyegen, vissza vissza pillantottam, hátha újból megtörténik a varázslat. De egyre csak a komor házak merevedtek rám rongyos posztóikkal, melyek mint súlyos pillák őrizték tudhatatlan titkaikat. Már majdnem kiértem a sarokig, amikor egyszercsak újból megpillantottam az aranyszín falevelet, amely ebbe a lakatlan, idegen utcába csalogatott. Szelíden ringatózni kezdett körülöttem a légben, s ahogy kinyitottam tétován tenyeremet, puhán szenderült álomra benne a napsugár piciny őrzője. Nézegettem, hogyan lélegeznek nesztelen az apró érhálózatok, végtelenségüket s kitartásukat csodáltam. Majd hátára fordítottam, hogy tüzetesebben át tudjam vizsgálni, de figyelmemet elvonta Valaki kézzel írt üzenete, amelyet épp ezen az aranyló falevélen hagyott.

Ne keress ma tovább mindenhol esztelen.

Én szárnyára szálltam a szélnek nesztelen.

Megannyi zúgó viharok fújtak tova

Nem tudom mi végre, s nem tudom hova.

Holnap tán itt leszek, vagy épp mást teszek

ne félj, hogy nem jövök, ne félj, hogy elveszek.

Keress a fában, a fűben s a falevélben

A mindent felőrlő, némán fájó szívben.

Keress ölelésben, mosolyban, rakoncátlan kacajban

S én kézen foglak majd a legnagyobb viharban.

Keress mindenhol, hol más nem keres

hol minden fűszál már hajnal előtt deres

Hol írmagja sem marad már a reggeli napfénynek

Ott leszek megint,s szárnyára szállunk a szélnek.

 

Valaki

 Első utazásom során, nem tudtam bizonyosan, hová, merre tartok, merre visznek lábaim. Félve indultam el dombjaim óvó árnyékából melyek közt oly sok időt töltöttem, s oly vágyakozva kutattam a messzi tájak körvonalait. Ahogy hazatértem magasztos hegyeim közül hosszú utazásom végeztével újra éreztem a békét és a megnyugtató csöndet a szívemben, amelyre oly rág áhítoztam. Féltve őriztem tenyeremben mindegy egyes megtett lépést, s amikor sűrű csillaghullás záporozott nyári éjszakákon, nagyot sóhajtott lelkemben a vágy, hogy meghalljam újra Valaki lépteinek neszét, hogy felolvadjak tekintetének sugaraiban, s hogy újra hallgassam történeteit a fákról, az égboltról, a tengerről s mindazokról a különös és megfoghatatlan érzésekről, melyek lelkében kavarogtak vándorlásai során. Nem tudnám pontosan megmondani honnan ismertem a gondolatait olyan régóta már. Akárhogyan próbáltam visszaemlékezni első találkozásunkra, a végtelen homályába veszett a hely, az idő és a tér. Csak az érzésre emlékszem amit akkor éreztem, s ami azóta is a hatalmába kerít minden pillanatban amikor felém fújják őt a rakoncátlan szelek. A tekintetében egy egy csillag világol oly fényesen, s oly hívogatón akár az esthajnal mely elsőként hozza a hírt nekünk arról, fátylat borít lassan az éj. Kabátján itt ott már ezüstös hópelyhek pihentetik pilláikat, máskor pedig a tavasz első virágai bontogatják szirmaikat a mohaszőtte karmazsinon. Üstökét fuvallatok rendezik kozmoszi rendbe, s arcán minden barázda egy egy őszinte mosoly helyét őrizte meg. Pillái olykor komoran, olykor cinkosan egyengetik tekintetét a világ legapróbb szépségei felé. Tenyerében búvik meg minden gondoskodása a földnek, s ő mit sem sejtvén minderről zsebébe rejti őket a titkaival együtt hosszú útjai során. Óriás volt ő, Valaki, aki szívemben mégis piciny helyet kapott, hol pipájára gyújtván eregethette a légbe terhes gondolatait az év bármely napjának bármely percében. Ritkán felejtette csak nyitva az ajtót, olyankor huzatos, hideg lett odabent az idő. A tél hóval teli fellegei gyűltek a bárányfelhős égboltra, hogy később olvadásnak indulhasson minden, mi egykor jéggé fagyott. Ennek okán váltakoztak az évszakok minden esztendőben, hol lassan s ólmosan, mintha sosem akarna véget érni a havazás, néha pedig örök nyárban melytől zsongásnak indul minden zúzmara lepte lélek. Így múlt el hosszú hónapok sora, vagy talán évek, nem tudom biztosan, hiszen időtlenségben éltem, lebegtem, szinte alig lélegeztem mikor dombjaim közt jártam. Amikor először érintette talpam a puha füveket, emlékszem, szőke fürtös kislány voltam még, aki kíváncsi volt és vágyakozó, s ez az olthatatlan hajsza lökte tovább az élet minden megnyilvánulása felé szüntelen. Nem tudtam, hol járok, csak éreztem, végtelen béke vesz körül. Egy gondolatok nélküli világ, ahol szabadjára engedhetem mindazt, ami kívülről nyomaszt, belülről feszít. Minden lépéssel egyre otthonosabban mozogtam a végeláthatatlan borostyánalagutak között, s mikor az utolsó zúzmaralepte levél alól is kibújtam a hosszú labirintus végén, megpillantottam a dombok ölelte ezer színben pompázó völgyet, hol megszűnt az idő kereke forogni, ahol jól esett leheveredni a pufók felhők alá, ahol nem volt félelem, és nem volt harag, nem volt korlát és nem volt kényszer. Csak lenni lehetett szabadon, érezni lehetett és menni, lépkedni a harsogó füvek közt. .... 

Para

2011.10.14. 17:40

 Ma egész nap ’halo’ztam de nem vette fel senki. Várok, várok, borzasztó türelmetlenül és idegbetegen és az egészben az a szép, hogy azt sem tudom mire. Úgyhogy egy éles logikai kapcsolással rádöbbentem, cselekednem kell! Megint rekednek meg az érzelmek, gyűlik az állóvíz és annak ellenére, hogy folyamatos ürítési ingerem van, egyszerűen nem akarnak a dolgok kijönni. Valószínűleg a természetemből fakad a raktározás, a sürítés, a parafelhalmozás aminek se vége se hossza. Jogos a kérdés, miért görgetem a szart magam előtt? Amikor már önmagában nehéz feladat a feldolgozás és a megfelelő konklúzió-levonás, de nem, én nehezített pályán feszülök, mert érlelem a később teljesen fölöslegesnek tűnő drámákat. A mai napomban az az érdekes, hogy a szokottnál érdekesebben csípődött be egy ideg az agyamban, és ennek okán olthatatlan vágyat éreztem hogy virtuális tollat ragadjak. A fejemben fészket rakott egy igen nyugtalanító gondolat, amire keresem kutatom a választ, de nincs meg. Para. Hogyan tovább? Igen, letettem valamit az asztalra, kiürítettem a tárat, bedobtam mindent all in, és újabb téteket tettem egy új játékban. És igen, azt hiszem azt várom, hogy megadja e a kis vak vagy nem. Az a rohadt kis vak, annyit gondolkozik ezen, hogy belezsibbadok teljesen. Persze itt előjött az akció-reakció kérdés is, hiszen mindent indukál valami, csakhogy most én voltam a katalizátor és várom a lecsapást, amit ezúttal felütésnek remélek. Talán. Megint teljes a káosz. Nem látom a kiutat, belefogtam egy új útba, felépítettem mindent újra tokkal vonóval, és most itt állok a frissen mázolt falak közt és nézek bambán arra a bizonyos új kapura, hogy tényleg, jobbra vagy balra? Igazából mindkét út végtelenül csábít, mégis azt hiszem hihetetlen kockázatot vállalok bármerre veszem is az irányt. Vagy maradjak mégis atombiztosan levédett vadiúj odúm falai közt? Ezt egyszer már csúnyán elbuktam, mégis nagyon vonzó, mert ezzel a kockázat minimálisra csökken, mégis a várt, vélt vagy valós haszonra nemhogy esélyem nincs, de gyakorlatilag lehetetlen. Ennek ellenére, ha minden zsetont bedobok, irgalmatlan nagyot is bukhatok. Vagy nem. Imádom a pokert.