Sokféle népek lakták ezt a vidéket. Még csak pirkadt, amikor ők már a part fövenyén álltak és ki ki végezte a maga dolgát. Volt aki hálót foltozott, más a hajó repedéseit javítgatta, a Messzelátók a tengert kémlelték, a víz gyermekei a halak történeteit hallgatták, akik arról meséltek, mi történt az éjjel. Volt köztük egy asszony is. Mindig figyeltem Őt. Leült a partmenti sziklákra, a tenger a talpát simogatta, tekintete a távolba révedt. Mindig más alakot öltött. Mikor először láttam, fiatal nő volt, haja aranylott akár a kagylók mázas héja, szeme kékje mint az ég azúrja. Egy másik alkalommal kisgyermek volt aki a part homokjában játszott, a kavicsokat rendezte valamilyen furcsa, eleve elrendelt rendbe s amikor ebbe beleunt, leült a halakkal beszélgetni. Aznap cserepes kezű öregasszony volt. Komoran nézte a felszálló párát, kezében  egy háló, amit szüntelenül szőtt és ami soha nem készült el. Ő a Gyógyító – mondta Valaki – a szeme látja a lelkedet és ha gyógyíthatatlan sebet ütött rajta az élet, a segítségedre siet, hogy megfoltozza azt. Mindig csak akkor jelenik meg, ha a bánatos szív nem leli meg a békét, ha önnön sorsodban célt nem látsz, ha léted értelme apránként homályba vész. Ő megmutatja neked, utadat merre folytasd, tovább szövi az elvarratlan szálakat, új színeket fest a kifakult posztóra, hogy lásd ez csak egy kikötő, ahol fáradt szíved megpihen, de a tenger megannyi csodát rejt még, és bár olykor viharos, célod felé szíved mégis új utakat tör. … Egy ismerős dallam kúszott be a lelkembe. Olyan, amit egykor Anya dúdolt nekem, ha éjjel álmatlanság gyötört, és a takarója alatt kerestem utolsó menedéket. Újra éreztem, ahogy tekintete óvón nyugszik szívemen, amig az első hajnali rigó el nem kezdi énekét. Éreztem a keze símogatását, ahogy elfésüli arcomból a kócos tincseket, hogy semmi ne zavarja álmomat. Én csak néztem a Gyógyítót, akinek szemében Anya szeme nézett vissza rám. Újra megdobbant a szívem. Érezni akartam az otthoni illatokat, látni akartam, ahogy Apa békésen hever a kopott szófán míg fejében megváltó gondolatokat morzsol. Látni akartam, ahogy Anya a konyha gőzében megannyi békével és szeretettel keleszti a tésztát, és látni akartam az ajtót, ami már oly régóta várt arra, hogy belépjek rajta. … A Gyógyító az én hálómat szőtte. A keze cserepes volt és itt ott már felszakította a szálkás kötél, de szüntelen húzta vele az újabb és újabb csomókat, hogy azok a világ összes terhe alatt se bomoljanak fel. Egy szál sem maradt elvarratlan, mindegyik kapcsolódott egy újabb és újabb kötelékben egy másikhoz és ezek végtelen sora a tenger hullámain ringott. …  Láttam az álmodat – mondta – kinek szívében szeretet lakozik, bármily haloványan is pislákol a lángja, végül célt ér, hogy egy szebb és nemesebb útra léphessen, hogy eztán másoknak mutatva utat, lelke kiteljesedjen a mindenség szívében. Indulj hát, ne késlekedj – mondta – a tenger halászai elvisznek téged egy darabon, utatokat óvó tekintetem kíséri majd. Ne félj a homokra lépni a túlparton. Valaki mindig figyeli majd lépéseid, hogy azok elvezessenek célod felé. Utad során ne az vezéreljen, hogy megtaláld amit keresel. Ha békére lelsz, a szemed elé tárul minden, amit addig kutattál. – Ahogy eszméletre leltem szavai hallatán, felszállt szívemről a köd, ahogy a tenger tisztul meg párás hajnal után. Gondolataim messzi tájakon jártak, ahol az Ember. Vágyódtam utána, bár utunk nem egy mesgyén haladt. Éreztem, tele van titkokkal, melyeket rozsdás lakatok őriznek. Szíve komor volt és nesztelen. Meg kellett Őt találnom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.