Ma éjjel mindenáron valamilyen frappáns kifejezést akartam találni az állapotra, ami végül arra késztetett, hogy hajnalban nyúlcipőt húzzak és tizennégy kilométert fussak az ásítozó városban. Majdhogynem az életemért. Aztán a zuhany alatt beugrott: kafkai fordulatot vett az életem! Erre olyan büszke voltam, hogy megszakítva hosszas agóniámat elmosolyodtam, és gondolatban megveregettem a vállamat, mondván, ebben még mindig kurva jó vagyok. Délelőtt kapaszkodót kerestem, ami a talajon tart és eszembe jutott Babits, aki már száz évvel ezelőtt feltette a magától értetődő kérdést: "Tudod, hogy érted történnek mindenek - mit búsulsz?"... de ennek ellenére sem éreztem, hogy a csillagok örök forgása nékem forog. Úgyhogy tovább mentem, Radnótira gondoltam és az ő Fannijára. Az ő szerelmük - legalábbis ami erről ma tudható - mindig mentsvárat jelentett. Talán senki nem írt szebben a szerelemről, mint ő, ezért sokáig Fannit tartottam a legszerencsésebb nők egyikének a világon, hogy ilyen férfi mellett élhetett. Később, amikor realizáltam, hogy igazából nem is ketten voltak, hanem hárman és hogy Radnóti is csak ember volt ... ahogy mindig, csalódtam. Azóta időről időre előveszem a verseit és félve megállapítom, tán mégis igaz volt a szíve, hiszen a halál torkába menetelve Őt látta a "régi hűs verandán, ahol nyárvégi csönd napozott az álmos kerteken, s Fanni várta szőkén a rőt sövény előtt, amíg árnyékot írt lassan, a lassú délelőtt". 

Később Karinthyra gondoltam és szabálytalan lángelméjére. Kértem a Tanár urat, mert nagyon akartam nevetni. Pontosabban arra vágytam, hogy valaki megfogjon, elvigyen magamtól tíz méterre és velem röhögjön rajtam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Mutassa meg, hogy igazából  nem szánnivaló, hanem vicces ez a keserves vergődés, de az méginkább, hogy délelőtt végigbőgtem egy kétórás konferenciát, közben pedig folyamatosan nyugtattam a mellettem ülő nénit, hogy nem halt meg senkim, csak allergiás vagyok. Röhögjön arcba, hogy ugyanazért a pofonért háromszor álltam sorba, s hadd nevessek én is azon, aki ezt háromszor megtette. Kacagni akarok rajta, hogy megint visszagurultam a startkockára, hogy egy kis időre megint gyerek lettem és most megint nem akarok felnőni. Hahotázni akarok az életemen, a munkámon, a helyesírási hibáimon, a furcsa szokásaimon, ezen a blogon és ezen a mondaton is, amit most írok le. Csak legyen vicces megint, hogy írnom kell ahhoz, hogy tenni tudjak még egy lépést a megmaradt fél szívemmel. És ki akarom röhögni magamat azért is, hogy még mindig nem félek, pedig már annyiszor megszívtam.  

Kosztolányi is eszembe jutott, hogy vajon megtalálta e a játszótársát. Ó, én tudom kit keresett! Tudom, milyen felnőtt fejjel semminek örülni, sötétbe menni, gyermekszívvel fontosnak látszani, hallgatni hosszan, néha néha félni, eljátszani hosszú utazást, vonatot, hajót. Tudom, milyen játszani. De most nem megy. Beszűkültem a négy fal közé és lassan a tapéta is elpityeredik a falon, a Holdam pedig, aminek arca van, bánatosan ringatja a rajta ücsörgő egeret. Minden a régi. Keresem a napos oldalt, de épp nem találom sehol. Jobb híján Adyhoz nyúlok, aki hitetlenül is tudott hinni, még akkor is, mikor roskadozva vitte a lelkét. S tovább megyek, még ennél is tovább, így eljutok Tóth Árpádig, aki nem fél bevallani: úgy megölelne egy embert, ki olyan árva, s vágyak özvegye, mint ő maga. Elsüppedek, jó magamat sajnálni egy kicsit. Végül tovább potyog a délután, estébe görbülnek a fáradt biciklik, én pedig futok tovább, már nem az egész életemért, csak a fél-szívemért. Végül is, azt is életben kell tartani. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.