Koordinációs problémák

2013.06.24. 00:45

Minden napnak megvan a maga baja - gondoltam magamban délután, amikor egy laza mozdulattal beletérdeltem az üvegajtóba, ami természetesen szanaszét vágta a lábam. Az ehhez hasonló apróbb háztartási balesetek a mindennapjaim részévé váltak, így már meg sem lepődöm azon, amikor stabil ülőhelyzetből egyik pillanatról a másikra a falnak csapódom, vagy ha a kézenállásnak bokatörés lesz a vége. Nincs rá magyarázat, valószínűleg szövevényes genetikai háttere lehet egyedi koordinációs képességeimnek. Pergett tovább a csodás délután, az egyik felem a hőgutával küzdött, a másik  pedig azon gondolkozott, hogy vajon az üvegesek dolgoznak e vasárnap. Mindeközben pedig azt nézegettem, hogy a három évvel ezelőtti bicikli-balesetes hegem felett most milyen jól mutat a térdem, ami egész pontosan úgy néz ki, mintha egy nagyon ügyetlen, ám annál agresszívabb kis törpével kardoztam volna. 

happy.jpg

Később úgy döntöttem, nem szeghetik kedvemet ilyen csip-csup dolgok, és bár úgy éreztem magam, mint a "világ legszerencsétlenebb teremtményei" klub címzetes tagja, útnak indultam a városba kiszellőztetni a fejem. Bár ezt csak később vettem észre, az okosan kiválasztott vajszínű nadrágom természetesen a térdemnél pillanatok alatt átvérzett, ám én erről mit sem sejtve magabiztosan haladtam kedvenc ellátóm felé, elképzelve azt a várva várt pillanatot, amikor kikérem magamnak a "minden bajt elűző" utánozhatatlan melegszendvicsemet. Nem árt tudni, hogy három óra utazás és egy végigfesztiválozott hétvége után kissé megviselt állapotban, szétkaszabolt térdekkel vágtam neki a levezető estének, tehát sokmindenre vágytam, de a legkevésbé arra, hogy rég nem látott ismerősökbe szaladjak bele. Biztos vagyok abban, hogy minden ember múltjában van legalább egy olyan személy, aki csúnyán helyben hagyta és egyáltalán nem szeretne találkozni vele vagy ha igen, akkor semmiképp sem úgy, hogy atomjaira van széthullva. A legtöbbször úgy képzeljük el a viszontlátás pillanatát, hogy "szálkás testű férjünk"oldalán büszkén feszítve, pár kilóval kevesebben és pár árnyalattal barnábban, magabiztosan biccentünk oda rég nem látott ismerősünknek, amolyan "ja, te is itt vagy" stílusban, mit sem törődve a savanyú múlttal. Természetesen az élet gonosz kis fintora általában nem így rendezi az eseményeket, mivel az én esetemben a rég nem látott ismerős átvérzett nadrágban, egy szétcincált fesztiválbérlettel a csuklómon, pár kilóval nehezebben és foltokban leégve pillantott meg, ahogyan épp próbáltam a híd közepén a szandálom talpa és a lábam közé szorult fűcsomót kioperálni a rendszerből. 

Még kínosabbá téve a pillanatot - ahogy ez tőlem elvárható - miután a pánik apró jelei már kiültek az arcomra és "kedves" régi barátom öt méternél közelebb ért, nagyon magabiztosan megpróbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, amitől a helyzet talán még kellemetlenebbé vált. Pár lesajnáló tekintettel és egy erőltetett "szia, de rég láttalakkal" később bátortalanul kérdezte meg, hogy minden rendben van e. Erre a kérdésre szívem szerint a nyakába zúdítottam volna, hogy minden reggel úgy kell összekapirgálnom magam, hogy összeomlott amúgy is gyenge lábakon álló kis világom, és hogy az életem egyre jobban kezd hasonlítani a Holnapután című katasztrófafilmhez. Aztán úgy döntöttem, nem teszem fel a kismillió és egy bennem jajveszékelő kérdést, talán jobb meghagyni a múltnak ami a múlté. Így - vérző térddel és kétségbeesett ábrázattal - természetesen megnyugtattam, hogy flottul mennek a dolgok, a boldogság mámoros tengerén peregnek életem percei, majd hiteles előadásom közben észrevettem, hogy döbbenten bámul lefelé. Akkor ugrott be, hogy pár órával ezelőtt még apró pici kis üvegszilánkokat operáltam ki magamból, de akkor már hiába próbáltam elegánsan keresztbe tenni a lábaimat, menthetetlen volt a helyzet. Régi kedves barátom rámnézett, majd kellő iróniával a hangjában megjegyezte, hogy semmit nem változtam. Ezen a ponton, jobb híján mindkettőnkből kitört a nevetés, majd megállapítottuk, hogy egy kicsit azért hiányoztunk egymásnak. 

Tényleg semmit nem változtam. Egy kis aszfalthibában százszor is pofára eshetek, százegyedszer ugyanúgy megbotlom majd benne, mert csak előre nézek. Biciklizni sem tanultam meg rendesen az elmúlt huszonhat évben, de felülök rá, mert imádok ide-oda kerekezni. Néha még a kézállással is próbálkozom, mert bár párszor már megütöttem a bokámat, van, hogy a kockázat tudatában is muszáj nézőpontot váltani. És előfordul, hogy egy napban több a sérülés, a pofáraesés és a veszteség aránya, mint amennyit előzetesen kalkuláltunk, de mindig ott az esély, hogy másnap tán észrevesszük a hibát és kikerüljük. Vagy nem. A lényeg, hogy csak előre szabad nézni. 

A bejegyzés trackback címe:

https://enesaszerelmeim.blog.hu/api/trackback/id/tr435375092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása