Miután a Tanító utamra engedett könnyű szívvel sétáltam lefelé a lankás hegyoldalon. Lépéseim nyomán újabb és újabb fák nőttek ki s én egyik ámulatból a másikba estem érzékelve azt, milyen rendíthetetlen az emberi akarat. Ahogy leértem a hegyről visszanéztem s örült a szívem, hogy részese lehettem ennek a csodának. Elém tárult hát a végső akadály, az utolsó próbatétel. Egészen más volt  a Megtisztulás hegye, mint azok amiket eddig hátrahagytam. Egy kőlépcső tekergett felfelé a csúcs irányába, s az utat egészen furcsa fához hasonló teremtmények övezték. Olyanok voltak mint a Fűz amit a tóparton láttam, annyi volt csupán a különbség, hogy minden egyes ág végén világító lámpások csüngtek, s ettől úgy tűnt, mintha a tejútrendszer csillagai közt lépkednék.Jócskán beesteledett már így fényük óvón követte utamat, s világította meg a végtelen kőlépcsőt. Időnként feltámadt a szél, s békésen ringatta a körülöttem himbálódzó apró fénypontokat. A szívem oly könnyű volt mint azelőtt soha. Nem volt bennem kétség vagy félelem, mindent olyan tisztán és érthetően láttam a múltban és a jövőben egyaránt. Ahogy lépdeltem egyik lépcsőfokról a másikra, Valaki gondolataiban merültem el. Hosszú vándorlásom alatt kísérte minden lépésemet az úton, s most mikor már oly közel jártam a célhoz messze volt tőlem, nem érhettem őt el. Hiányzott a jelenléte, a beszélgetéseink, a tanácsai. Leültem hát a hideg kőre, s csak néztem ahogy az apró fénypontok a levegőben úsznak, s egyenként puhán a vállaimra, majd a tenyerembe telepednek puhán, mintha azt akarnák üzenni, nem vagyok egyedül. Minden porcikámat elárasztotta a fény, olyannyira, hogy semmi mást nem láttam magam körül, csak a halvány fényű lámpásokat. Azelőtt sosem éreztem ilyen átható, megnyugtató békét lelkemben, minden nyomasztó gondolatom feloldódott a végtelenben, s minden egyes pillanatot úgy éltem meg, mintha megszűnt volna forogni az idő kereke. Nem tudom, mennyi ideig ültem így a hideg  kőlépcsőn, csak azt tudom, egyszercsak Valaki megfogta a kezemet, s felsegített a földről. Ránéztem és egészen más volt a tekintete mint eddig bármikor. A szempár ami visszanézett rám egészen hasonló volt az Emberéhez, aki nem látja a csillagokat. Annyi volt csupán a különbség, hogy most nem takarta pilláit hályog, tudtam, már mindent tisztán lát. Elindultunk felfelé a lépcsőn s én nem tudtam, valóság amit látok vagy csupán a képzeletem szüleménye. Mintha eggyé vált volna test és lélek egyetlen tökéletes teremtményben, magában az Emberben, kiért mindezidáig harcoltam, s aki után szüntelenül vágyódtam minden nap és minden éjjel. Csak követtem lépteit felfelé a hegyre, tenyerébe helyeztem minden bizalmat mi a szívemben lakozott s ő óvón mutatta nekem az utat a lámpások fényeitől övezett ösvényen a Megtisztulás felé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.