Sokan sétálgattak aznap délután a félreeső mellékutcában. Szokatlanul meleg novemberi délután volt, furcsán hosszúra nyúlt akkor a nyár. Linát korán engedték haza a galériából, mindenre háklis felettese tán megenyhült a sok napfénytől. A harmincas évei elején járó nő élvezte ahogy a gyerekzsivaj elnyomja furcsán vészjósló előérzeteit. Nem volt vékony, de kövér sem. Azon a koratavaszi estén mondta neki nyájas, ám távolságtartó barátja, éppen úgy jó, ahogy van. Olyan pihepuha. Lina azóta tekergette magában a kedves szófordulatot. Ízlelgette, belecsöpögtette a kávéjába, megszórta vele a süteményét, régóta ízetlen főztjét is ezzel dobta fel. Esténként végiggörgette a testén s éjjel újraálmodta a helyzetet, ahogyan eljut beszélgetésük a jóleső, ártatlan bókig. Számba vette eddigi életét, és arra a következtetésre jutott, bizonyosságot nyert, ilyen mélyreható jelzővel senki nem illette még. Pihepuha. Új értelmet kezdett nyerni a szó. A párna, igen, az puha és pihés. És a paplan is, a fürdővíz habja, a kölyökmacskák bundája, az újszülöttek bőre, az újonnan vett pamut pulóver, a habszivacs, és az a pici kis rész a nyak és a váll ívének találkozásánál. Puhák és pihék. S csak hengergette tovább ezeket a légből kapott gondolatokat, melyek épültek, építkeztek, s a nyájas ám ávolságtartó barát évek óta titkolt vonzódását sejtették. Nem lehetett rá más magyarázat, Lina akárhogyan kereste a mögöttes tartalmat, mindannyiszor ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott: nem mondjuk csakúgy, bárkinek azt, hogy pihepuha. Csak annak, akit nagyon szeretnénk megérinteni.   

    Lina hadilábon állt az érintéssel. Maga sem értette miért, nem találta az eredőjét furcsa fóbiájának. Biztonságban érezte magát, ha burkot vont maga köré, s eréjes házőrzőként védte szépen ívelt testének minden kis pontját. Ha tehette inkább sétált, nem szerette, amikor a villamos fékez, s a mellette álló tehetetlenül rádől. Zavarba jött, ha kedvesen megsimogatták a hátát. Kényelmetlen volt neki az ölelés, amire nem számított. Furcsa volt neki, ha puszilgatták s az is ha megfogták a kezét. Nyájas, ám távolságtartó barátját azért kedvelte, mert anélkül, hogy erről beszélt volna, ő tudta, hogy Lina határait nem lehet erőszakkal áttörni. Ám a tavaszi este óta addig addig ízlelgette magában a furcsa fantazmagóriát, hogy szerelembe esett az érintés gondolatával, s egészen buja mesét szőtt az egyszerű, ártatlan bók köré. 

A galéria kapuján kilépve hirtelen ötlete támadt, felbátorodott, s fegyelmezett önmegtartóztatásán bátran túllépve nyájas, ám távolságtartó barátja felé vette az irányt. Villamosra szállt, robogott végig a napfényes körúton, s bár néha kissé bizonytalan lett abban, tulajdonképpen merre is tart, csak mondogatta magában: pihepuha, pihepuha, pihepuha. Mosolygott, s képzeletben minden fizikai korlátot áttörve érezte az ölelés gazdagságát, s bizsergették az érintések. Szinte diadalittasan szállt le a villamosról, elképzelte százszor, hogyan lesz majd, s arra a kevés időre valóban elhitte, a boldogsághoz egészen közel jár. Csakhogy az élet mindig meglepte őt szertelenségével. Valamiért a dolgok nem úgy történtek körülötte, ahogy elvárható lett volna. S ahogy a villamos megállt, Lina gondolataiban éket vert a sokéves sikertelenség s maga az ok is, amiért csigaházába bújva évek óta egyedül érte a reggel. Eszébe jutott a visszautasítás pillanata, ahogyan ellepte őt a szégyen s végigfolydogált rajta a homlokától a talpáig. Ahogyan könyörgőn nézett az ég felé reménykedve abban, megnyílik alatta a föld. Hányszor átélte már, hányszor nyelt s kockáztatott újra, ám mindig ugyanaz ismétlődött. S ahogy morfondírozott, bátortalanabbul lépett, zsugorodott a lelke, s terebélyesedett az elméje. Kattogtak a fogaskerekek s a racionalitás óriásléptekkel rontott be vadregényes képzeletébe. Így megtorpant az Eperfa utca elején. Kétségbeesett, s szégyellte, hogy ennyi idősen ilyen gyerekes gondolatai támadtak pusztán azért mert szokatlanul hosszúra nyúlt a nyár. Egyáltalán milyen szó az, hogy pihepuha? Taxit hívott, s kétségbeesetten zárta magára az ajtót. Vaskos érvekkel támasztotta alá érett és valósághű döntését, majd lámpát oltott, s nyugovóra tért. Éjjel a nyájas, ám távolságtartó baráttal álmodott, aki éppen úgy volt jó ahogy van. Olyan pihepuha. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.