Az én szerelmeim ... Akit egyszer a szívembe zártam, mindig lesz ott helye. Akármit csinál, akárhová megy, akárhol él majd a nagyvilágban, akármilyen nagyot hibázik, vagy akármilyen nagyot hibázok én. Mindig a tökéletességet keresem. Az emberekben, a világban, egy szürke péntek délutánban, egy egyszerű szendvicsben amit megeszek. Keresem a tökéletes pillanatokat, kézmozdulatokat, pillantásokat, a tökéletes mondatot a hosszú csend után, az ölelést, amit éppen akkor adok és kapok, amikor a legjobban kell. A pillanatot, amikor nem kell és nem is szabad megszólalni. Egy sóhajt, a kéjt, amit nem ront el egy kínos magyarázat csak tovább van engedve az éjszakában. Keresem a némaságot, a bizalmat, a könnyed mosolyt, amiben ott van minden megértés, és együttérzés. Egy kézfogást, egy bólintást, egy biztosítékot arról , hogy tudom, hogy amit csinálok az jó lesz, még hogyha most nem is látod. Keresem az őszinte sebezhetőséget az emberekben, hiszen attól emelkednek egy magasabb szintre. Keresem a tökéletes alkotást fűben, fában , egy fényképben , egy táncban egy mérnöki pontosságban összerakott hangsorban. Keresem az érzelmet mindenben, és mindenkiben, hiszen ezek olyanok mint a lábnyomok. Ha elveszítünk valakit, ezek vezetnek vissza hozzá.

   Szerelmes vagyok a lovamba, hiszen ő maga a tökéletesség. Nem tudunk beszélgetni, mégis ő mindennél beszédesebb. Együtt mozdulunk, mintha meghosszabítaná a végtagjaimat és ő vinne tovább minden gondommal, bajommal, örömömmel, bánatommal. Megtanít küzdeni és türelmesnek lenni. Megtanít a fegyelemre és az önzetlenségre és elenged, ha tudja, mostmár mennem kell. Megtanít élni és érezni, és éveken át megtanít küzdeni a pillanatnyi sikerért. Ha én bízom, ő is bízni fog ....

   Szerelmes vagyok hangszerekbe, dallamokba, fél mondatokba, amik nem várt választ adnak sok év alatt görgetett kérdésekre. A versekbe , amik útmutatást adnak ha már az elmém és lelkem kiszikkadt. Szerelmes vagyok a kutyámba, mert senki nem tud olyan őszintén örülni nekem, mikor hazaérek. Szeretem a jövőt , mert kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan és tudom, azon még lehet változtatni. Szeretem a múltat, mert gyökere mindennek ami most vagyok, amim most van.

   Szeretem azt az embert, aki melett este lefekszem, és reggel felkelek. Hallgatni az egyenletes légzését, az aggodalmait, szeretem látni a szemében a mosolyt, hogy sziklaszilárd, és hogy mindig pontos. Hogy szertelenségemet minden nap megpróbálja rendszerezni, még akkor is ha ez lehetetlen vállalkozás. Szeretem látni benne azt, ami miatt szeretem.

   Szeretem a szavakat, amik mögött olyan jelentés van, amit csak ketten értünk. Szeretem a titkaimat, amiket csak én tudok. És szeretem azt, aki ezeket tudja anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. ...

   Így élünk mi, én és a szerelmeim. Együtt érzünk és lélegzünk. Ott lógunk a levegőben, apró kis jelek emlékeztetnek néha emberfeletti kapcsolatainkra, akkor is ha nem látjuk egymást, akkor is ha nagy a távolság. Így élünk mi. Én és a szerelmeim.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.