A következő reggelen a ház előtt elterülő folyó partjánál sétálgattam. Itt-ott vékony kis hártyaként lebegtek a hajszálnyi jégtáblák, néha néha összekoccanva egymással. Akár mi emberek, akik jövőnket és végzetünket nem ismerve sodródunk az élet kiismerhetetlen vizein s olykor találkozunk egymással, mi, a Nyughatatlan Vándorok, majd fátyolként továbblibbenve az éjben folytatjuk véget nem érő utazásainkat remélve, hogy egyszer talán viszontlátjuk majd egymást. A hűvös szél jólesően cirógatta arcomat, mintha kérlelt volna szüntelen, hogy tartsak vele. Majd újabb és újabb fuvallatok jöttek, melyek mind a messzeség illatait tartották tenyerükben s ahogy kinyíltak, mint az első tavaszi virágok, minden porcikámat elöntötte a forróság és a menni akarás. Nem tudtam merre vonz, hívogat a horizont, csak látni akartam a végét, lábaimmal akartam érinteni a távolság minden apró kis kavicsát. Megmagyarázhatatlan érzés ez, talán csak az tudja igazán megérteni, akinek légből van a szíve, s elméje megszűnik létezni amint képzelete talajt ér. Hirtelen köddé válik a valóság s helyébe lép mindaz, aminek létezésében egészen addig kétkedtünk. Mi, a Nyughatatlan Vándorok az éj leple alatt kelünk útra, s mire eléri a Föld peremét a nap első sugara, lábnyomunk már a titkok homályába vész. Hátra hagyunk mindent, mi a múltunk, s szinte harapjuk a jövőt, oly hévvel s oly virtussal, mit az anyagi világban ragadt elmék érzékelni is képtelenek. Vannak akik talán azt gondolják rólunk, bolondok s céltalanok vagyunk. Furcsán néznek ránk, mikor ábrándos tekintettel állunk mellettük s elfelejtünk átkelni az úton, mikor a lámpa zöldre vált. Megmosolyognak, mikor nem értjük szavaikat s félnek tőlünk amikor haragra gerjedünk. Lelkünk tüze az ő tekintetükben ostoba tűzvész csupán, szavaink íze sótlan ostobaság elméjüknek. Mi, Nyughatatlan Vándorok túszként ragadtunk itt a Földön testünk börtönébe zárva. A lelkünk viszont határtalanul szabad és zabolázhatatlan, s szívünknek egy vágya van csupán: megtalálni minden apró csodát, érzékelni mindent, mire szerveink képesek, megtudni tudhatatlan titkokat s megismerni azok tudóit. Üstökünkön világlik az élet veleje, a lét káprázata, s apró szikrák gyúlnak szemünkben minden vándorlás kezdetén, miként az égen pislákoló csillagok. A fúvó szélben lakunk, s azzal szállunk tova napról napra, évszakról évszakra. Gyémántként csillogunk a havas hegycsúcsok ormán s csak az szerez tudomást létezésünkről aki a szemével igazán képes látni. Ott vagyunk, hol a bús szív megnyugvást keres, évek hosszú, fájón néma hallgatása után mi törjük meg a csendet, mi vagyunk a határtalan magány után az első, őszinte ölelés, ott rejtőzünk a sírás utáni első mosoly sarkában, mi vagyunk elalvás előtt a nyugodt, békés sóhaj, s jelenlétünk a káoszból rendet, a megszokottságból szokatlant teremt. Csak az vesz észre minket, Nyughatatlan Vándorokat, aki képes a szívével látni, aki képes még őszintén nevetni, s aki rá tud csodálkozni a tavasz első virágaira.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.