Tudod – szólalt meg – olyan elveszett voltam amennyire ember lehet. Egyik napról a másikra belecsöppentem a világodba, és nem értettem, nem tudtam, hol vagyok. Tulajdonképpen kettéhasadtam. Az elmém és a testem nem akart itt lenni, folyvást kereste a kiutat. A szívem viszont azért dobogott, azért lüktetett, hogy itt maradhasson, és barangolhasson ebben az egyedi és számára eddig ismeretlen világban. Amikor a kezembe adtad a Lehetőséget a Föld középpontjában, sokáig csak a zsebemben melengettem, mondván, egyszer majd hasznát veszem… Olyannyira makacs voltam, s oly mélyen lepett már el az önsajnálat mocsara, hogy azt éreztem, nincs már menekvés, elérkezett számomra a vég. S akkor hirtelen a zsebemhez kaptam és elővettem a gyöngyöket, amiket egykor adtál. Eszembe jutott ahogy beszélgettünk, s tudtam, mi már sokkal korábban találkoztunk mint amit az elmém felfogni képes, viszont a szívem mélyén megszólalt Valaki, aki tudta, hogy mi ketten együtt ücsörögtünk valaha azon a langyos tavaszi reggelen a domboldalon, s együtt számláltuk a csillagokat az égbolton. Felnéztem, s a felhők közül albatroszok szárnyán érkezett felém a Messzelátók egyike, ki korábban a Lehetőséget helyezte kezedbe. Hosszan repültünk a szelek hátán, s én elérkeztem a tengerhez ahol hálót szőtt nekem a szépséges Gyógyító. A hajó, mellyel útnak indultam, idáig hozott, a lépcső fokára. Azért vagyok itt, mostmár teljes Emberként, kinek testében már ott lakozik Valaki lelke, hogy társad legyek a felfelé vezető úton, s hogy tudassam veled, világosságot adtál kezembe, s nincs már az a sötét éjjel, nincs az a végtelen homály, mely félelmet keltene szívemben, mert a Te világodban megtanultam látni. Mert lámpást adtál tenyerembe, mely oly fényes mint a Nap, s amíg a Te lelked világol, bennem is élni fog a fényesség. – ahogy hallgattam szavait, egyre feljebb értünk a kis fénypontokkal övezett lépcsőkön. Közel volt már a hegycsúcs. Néztem őt, kinek már szemeiben szikrázott egy egy csillag, s boldogsággal töltötte el szívemet a tudat, hogy fénnyel ajándékozhattam meg egy Ember lelkét. Nem tudtam hogyan lehetséges mindez, csak abban voltam biztos, s hittem szilárdul, hogy mi ketten régi útitársak vagyunk már, akik egyik létből a másikba követik egymást a végtelen körforgásban, pusztán azért, mert éltük csak akkor teljes, ha az egyes világokban felkutatják s megtalálják a másik felüket. Ekkor elárasztja őket a béke és a végtelen nyugalom, s egymás mellett lépkednek azután felfelé a véget nem érő lépcsőkön a Megtisztulás felé. Azt hiszem akkor értettem meg amit egykor Anya mesélt az Emberről, aki nem látja a csillagokat. Talán mindenki keresi Őt, a saját próbatételét, a társát, aki talán más testben él, máshonnan jön, s aki talán nem érti meg, csak érzi, nincs az az akarat, mely elválaszthatná másik felétől, hiszen így lesznek ők ketten egyetlen megismételhetetlen, szétválaszthatatlan egésszé. Értettem és éreztem a gondolatait, a vágyait, az aggodalmait, a félelmeit, mintha valami különös láthatatlan csatornán szivárgott volna át minden, mi róla tudható, s talán hasonlóképpen érzett ő is. Ahogy számlálgattam magamban lassan a lépcsőket, s elhagytam minden egyes fokán egy egy gondolatot, lassan kitisztult az elmém és a lelkem, és megmagyarázhatatlan béke és nyugalom árasztotta el szívemet. Majd egyszercsak véget ért az út, s mi ott álltunk ketten, én és az Ember a Megtisztulás hegyének legmagasabb pontján. Mintha tengelye lett volna a Földnek ez a káprázatos hely, mely körül észrevétlen forgott a vén bolygó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.