Leült mellém lassan, kedvesen, olyan öregurasan. Nem mertem kérdezni, csak néztem ahogy ujjai közt forog a vizespohár s ő megváltó gondolatokat morzsol valahol félúton a szíve és az agya közt. Kócos, szélfútta haját meglebbentette olykor a kintről beszökő huzat, és csend volt. Meg békesség. Nem sokkal később türelmetlenül dobolni kezdett a kopott asztallapon, és sürgetően forgatta ősz halántékát. Aztán nagyot sóhajtott és rám szegezte bús tekintetét.

-          Annyi kérdésem van – szólaltam meg zavartan, kicsit rekedten a hosszú hallgatástól – de most valahogy egy sem jön a számra. Mióta tudod, hogy vége lesz?

-          Vége? Én úgy terveztem, hogy most kezdődik újra. Tudod néha tiszta lapot kell nyitni, hiszen én is hibázhatok. Régóta csinálom már ezt, de most valahogy nem úgy sikerült ahogy elképzeltem akkor, azon a csendes délutánon. Tudtam, hogy páran elégedetlenkednek majd… de hogy ennyien? Pedig korábban sokan kedveltek, aztán egyre többen és többen, de egy ponton kicsúszott a kezemből az irányítás és azt hiszem az egyetlen ésszerű megoldás most az újrakezdés. Persze a legtöbben ennek sem örülnek, de az én döntéseim mindig hosszútávon hoznak gyümölcsöt.

-          Hogyan ér majd véget?

-          Nem szeretnék erről túl sok részletet elárulni, hiszen akkor elmaradna a várva várt csinnadratta. Annyit azért elárulhatok, hogy mint mindig most sem az lesz, amire a legtöbben számítanak. Vannak találgatások, amik közelítenek az igazsághoz, de úgy érzem, hogy ez a mostani, az utolsó, minden eddiginél nagyobb visszhangot kelt majd. A jövőre nézve minden esetre konkrét terveim vannak, gyakorlatilag minden másként lesz. Azt hiszem, a legfontosabb amit tanultam az elmúlt időszakból, hogy rossz volt a megközelítés és máshogy kell hozzáfogni, mint kétezer évvel ezelőtt. Változnak az idők és nekem is haladnom kell a korral. Azt hiszem kicsit megalkuvó lettem.

-          Melyik az az időszak – kérdeztem bizakodva – amire a legszívesebben emlékszel vissza, amikor úgy érezted minden olyan lett ahogy megálmodtad?

-          Nehéz erre válaszolni – mondta, miközben nagyot sóhajtott és szelíd mosoly görbült az arcára – mert én minden pillanatban úgy éreztem, hogy ami van és ami volt egészként nézve tökéletes. Nekem kedves minden perc ami eltelt, hiszen a cél öröktől fogva az volt, hogy a boldogság és a békesség általános legyen és úgy gondolom ehhez minden eszköz és lehetőség biztosítva lett a részemről. Ennek ellenére megdöbbenve tapasztaltam a Földön eltöltött útjaim során, hogy azt amit én gonddal és szeretettel adtam és készítettem azt sokan az ablakon szórják ki két kézzel. Ilyenkor például elszomorodtam, mert nem értettem az okát. Aztán – folytatta csüggedő szemmel – úgy gondoltam, hogy van akinek egy kicsit több idő kell a felismeréshez, így várakoztam, sőt sokakkal beszélgettem is és érdeklődve figyeltem, hogyan mesélnek az életükről a gondjaikról, az örömeikről és a mindennapokról. És az egészben pont az volt az érdekes, hogy nem látták a fától az erdőt. Tőlem várták a megoldást, holott ott volt az orruk előtt. Azt hiszem ezen a ponton adtam fel a próbálkozást. Vagy nem kellett volna?

      Ezen a ponton megakadtam, hiszen nem voltam rá felkészülve, hogy visszakérdez az ősz halántékú öregúr, akinek a pohara már félig kiürült, s a húsz perce leadott rendelése még mindig késett. Zavaromban a papíromat gyűrögettem, amin ezer kérdés sorakozott, de választ mégsem találtam. Aztán belekezdtem, kicsit félve..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.