Első utazásom során, nem tudtam bizonyosan, hová, merre tartok, merre visznek lábaim. Félve indultam el dombjaim óvó árnyékából melyek közt oly sok időt töltöttem, s oly vágyakozva kutattam a messzi tájak körvonalait. Ahogy hazatértem magasztos hegyeim közül hosszú utazásom végeztével újra éreztem a békét és a megnyugtató csöndet a szívemben, amelyre oly rág áhítoztam. Féltve őriztem tenyeremben mindegy egyes megtett lépést, s amikor sűrű csillaghullás záporozott nyári éjszakákon, nagyot sóhajtott lelkemben a vágy, hogy meghalljam újra Valaki lépteinek neszét, hogy felolvadjak tekintetének sugaraiban, s hogy újra hallgassam történeteit a fákról, az égboltról, a tengerről s mindazokról a különös és megfoghatatlan érzésekről, melyek lelkében kavarogtak vándorlásai során. Nem tudnám pontosan megmondani honnan ismertem a gondolatait olyan régóta már. Akárhogyan próbáltam visszaemlékezni első találkozásunkra, a végtelen homályába veszett a hely, az idő és a tér. Csak az érzésre emlékszem amit akkor éreztem, s ami azóta is a hatalmába kerít minden pillanatban amikor felém fújják őt a rakoncátlan szelek. A tekintetében egy egy csillag világol oly fényesen, s oly hívogatón akár az esthajnal mely elsőként hozza a hírt nekünk arról, fátylat borít lassan az éj. Kabátján itt ott már ezüstös hópelyhek pihentetik pilláikat, máskor pedig a tavasz első virágai bontogatják szirmaikat a mohaszőtte karmazsinon. Üstökét fuvallatok rendezik kozmoszi rendbe, s arcán minden barázda egy egy őszinte mosoly helyét őrizte meg. Pillái olykor komoran, olykor cinkosan egyengetik tekintetét a világ legapróbb szépségei felé. Tenyerében búvik meg minden gondoskodása a földnek, s ő mit sem sejtvén minderről zsebébe rejti őket a titkaival együtt hosszú útjai során. Óriás volt ő, Valaki, aki szívemben mégis piciny helyet kapott, hol pipájára gyújtván eregethette a légbe terhes gondolatait az év bármely napjának bármely percében. Ritkán felejtette csak nyitva az ajtót, olyankor huzatos, hideg lett odabent az idő. A tél hóval teli fellegei gyűltek a bárányfelhős égboltra, hogy később olvadásnak indulhasson minden, mi egykor jéggé fagyott. Ennek okán váltakoztak az évszakok minden esztendőben, hol lassan s ólmosan, mintha sosem akarna véget érni a havazás, néha pedig örök nyárban melytől zsongásnak indul minden zúzmara lepte lélek. Így múlt el hosszú hónapok sora, vagy talán évek, nem tudom biztosan, hiszen időtlenségben éltem, lebegtem, szinte alig lélegeztem mikor dombjaim közt jártam. Amikor először érintette talpam a puha füveket, emlékszem, szőke fürtös kislány voltam még, aki kíváncsi volt és vágyakozó, s ez az olthatatlan hajsza lökte tovább az élet minden megnyilvánulása felé szüntelen. Nem tudtam, hol járok, csak éreztem, végtelen béke vesz körül. Egy gondolatok nélküli világ, ahol szabadjára engedhetem mindazt, ami kívülről nyomaszt, belülről feszít. Minden lépéssel egyre otthonosabban mozogtam a végeláthatatlan borostyánalagutak között, s mikor az utolsó zúzmaralepte levél alól is kibújtam a hosszú labirintus végén, megpillantottam a dombok ölelte ezer színben pompázó völgyet, hol megszűnt az idő kereke forogni, ahol jól esett leheveredni a pufók felhők alá, ahol nem volt félelem, és nem volt harag, nem volt korlát és nem volt kényszer. Csak lenni lehetett szabadon, érezni lehetett és menni, lépkedni a harsogó füvek közt. .... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.