Szép fővárosunk lassan magához tér az árvízi pánikból. Ahogy óvatosan húzódik vissza a Duna, mi, öntelt budaiak és pestiek visszaevickélünk a kanapéra és elégedetten konstatáljuk: megúsztuk. A tény viszont tagadhatatlan, valamilyen megmagyarázhatatlan hangulat ült Budapestre ebben a pár napban. 

Ahogy minden este, az árvíz idején is a városban lófráltam. A kutyatartás egyik nagy előnye, hogy az embernek van indoka akár órákon át ténferegni a macskakövön, majd megpihenni és "jóéjt!" kívánva visszahunyorogni a Lánchíd fényeire. Jobb híján. Így a múlt hét minden napján hű ebemmel reggel és este ellenőriztük a víz állását s elégedetten nyugtáztuk: a vén Duna nem nyaldossa a kőkorlátokat. Aztán lezárták az alsó rakpartot a forgalom elől, s azt hiszem akkor kezdtek el éledezni a tágas budai bérházak beporosodott lakói is. Kikerültek az első homokzsákok, víz alá buktak az ezeréves kikötők, mi pedig, mint valamilyen kihalt város utolsó lakói rászabadultunk a Duna-partra. A legtöbben fényképezték a vízben álló Parlamentet, mások vígan kerekeztek nem tartva attól, hogy elsodorja őket egy arrajáró kamion vagy kisbusz. Mások Margitsziget híján a hömpölygő Duna mellett kocogtak, s ahogy láttam, sok csók is gazdát cserélt a Lánchíd és a Margit híd között egyre duzzadó folyónk partján. Másnap víz alá bukott az alsó rakpart is, így nem maradt más hátra: mind kikapcsoltuk a tévét, felöltöztünk és naphosszat a kőkorlátok mellett állva találgattuk, túléljük e az áradást. Csütörtökön már szemmagasságban úszkáltak a hajók, egészen ijesztő volt. Az emberek tömött sorokban álltak a rakparton, munka előtt és munka után, de még az éjszaka közepén is. Életemben nem fotóztam összesen ennyi kínai turistát a pesti látképpel, mint ebben a pár napban. Következett a péntek, bezárt a Margitsziget is, s láss csodát, csaknem kiürültek a szórakozóhelyek s az emberek áttelepültek a Duna partjára lesni a vizet. Szombat reggel a környező utcákból is kihajtották a forgalmat s a máskor autódudától hangos úttesteken most kétkeréken suhantak a frusztrált sofőrök. Csend volt. Aki épp nem homokzsákot pakolt vagy a virrasztó rendőrökkel fotózkodott, élvezte, hogy miénk lett Budapest. Kiesett a metró és a hév is. Így senki nem volt rest akár egy órával előbb elindulni és a napfényes utcákon sétálva gyalog menni a gyárba. Aztán eljött a tetőzés éjjele. Kiraktuk az utolsó homokzsákot és mint a kíváncsi gyerekek feszülten figyeltük a vizet. Közben pedig észrevettük azt is, hogy nincs párja Budapestnek. Rájöttünk milyen mívesek a lámpaoszlopok, s hogy milyen gyönyörűek a Szabadság híd fényei. Feltűnt, hogy Budáról Pestre a Lánchídon át vezet az út, s hogy a Parlament lábánál állva még sok év után is leesik az állunk. Rácsodálkoztunk a Gellért-hegyre, s tán arra is, hogy fentről minden másképp látszik. Majd rádöbbentünk arra is, ha a Duna úgy igazán megmérgelné magát, esélyünk sem lenne ellene. De itt a fővárosban nem így lett. 

Ahogy elmúlt a budapesti pánikhelyzet, lassan mi is visszahúzódtunk odúinkba. Bosszankodunk, hogy miért nem jár még a hév és miért kerül a 86-os a Margit körút felé. Kiabálunk a dugóban állva és aszalódunk tovább a hetes buszon. Álmosan ácsorgunk a szép új metróra várva és visszatoljuk a garázsba a bringát. Séta helyett döcögünk a körúton és tovább káromkodunk, ha túl hosszú a piros. Bárcsak ne tennénk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.