Az elmúlt időszakot tagadhatatlanul a makacsság jellemezte.. Az emberek sztrájkolnak, tömegesen, kis csoportokban de egyénileg is a szürke hétköznapokban. Ám a lényeg mindig ugyanaz.. Valamit nem kapunk meg, amit várunk, amire szükségünk van, amit megérdemlünk, amire számítottunk. A sztrájk kvázi érzelmi zsarolás. Ha nem kapok elég pénzt a munkámért, akkor nem dolgozom neked, mert nem becsülsz meg, tehát, ha tényleg szükséged van a munkámra, akkor adj több pénzt. Vagy például nem eszem egy falatot sem, mert utálom, hogy cápauszonnyal kereskednek, így ha tovább ölik a cápákat, meghalok én is. Vagy kimegyek az utcára, mert el akarják venni tőlem az ingyenes tanuláshoz való jogomat, így ha fizetnem kell, inkább nem tanulok és nem is élek tovább itt. És igen, sztrájk az is, ha kizárlak az életemből, mert olyat tettél, amit nem érdemeltem meg. Ezek mind döntések, amit a társadalom, annak egy csoportja, a tanulók, az orvosok, a természetvédők, a taxisok vagy egy szem ember érdekei, értékei, érzelmei ellen elkövetett sértések motiválnak. Persze a sztrájk valahol kockázat is, mert mondhatom azt, hogy nincs szükségem a munkádra, nem vagyok rászorulva arra, hogy itt tanulj, hogy betegeket gyógyíts, nem számít, hogy hány cápa úszkál az óceánban, sőt, az sem érdekel, hogy figyelsz e rám, hogy megkapom e tőled azt amit eddig, úgyhogy menj haza és eztán éld az életed úgy ahogy akarod. Amikor kicsi emberek sztrájkolnak kicsi emberekkel szemben, annak valahogy nincs hangja, nem látványos, de tán nagyobb küzdelem, mint tömegeket összeverbuválni, hogy érvényt szerezzek a jogomnak, az érdekemnek vagy annak amit akarok. Persze nem árt tudni, hogy a sztrájkoló sokaságok mögött is mindig csak egy kicsi ember áll. 

A lényeg, hogy a hadiállapot mindig kiborító. Kockáztatunk, makacsul ragaszkodunk az érdekeinkhez, jottányit sem engedünk, vérig vagyunk sértve, felháborodunk és valahol belül, nagyon mélyen belül önmagunkkal vívunk pokoli, kegyetlen harcokat. A kicsi ember bejut a legsötétebb zugába, ahol egyedül, reszketve ücsörög és amig a felszínen úgy tűnik, neki nagyon is jó ott lenni, tulajdonképpen rájön, hogy nem az. Ellenben biztonságos. Egészen addig a szégyenteljes, gyalázatos, emberfeletti pontig, amikor rádöbben, sérülés és kockázatmentes ugyan a kucorgás, de ugyanakkor kegyetlen szánalmas is. És ekkor eltűnik minden. Már nem tudja, miért kezdett sztrájkolni, de ha emlékszik is, akkor már lényegtelennek tűnő ostobaság csupán. És amikor elérte a célt, megkapta amit akart, hirtelen ott áll, elhallgat, már nem kiabál, nem lóbálja az óriás molinóit, nem hőbörög, tulajdonképpen semmi mást nem csinál, csak kussol. Megdöbben, mert elérte. Ott van a kezében. Vége a harcnak, mindenki lefújta füstölgő puskacsövéről az utolsó párolgó füstgomolyagot is, megszólalhat, ehet, élhet úgy ahogy eddig, de az a nagy büdös igazság, hogy nem tud mit kezdeni a győzelmével. Néz mint borjú az újkapura, mert arra már nem volt kidolgozott terve, hogy mi lesz akkor, ha eljut addig az istenverte kapuig. Hazamegy, az első kézreeső konténerbe kivágja óriás, akaratnyilvánító tábláit, elteszi a fegyvert, vesz egy jó zuhanyt, megállapítja, hogy mekkora ereje van, mert sikerült, megcsinálta és igen, most van oka a büszkeségre. Majd másnap felkel, zavarodottan vigyorog, fogadja az elismerő vállveregetéseket és motoszkálni kezd benne az a roppant bosszantó és nyugtalanító gondolat, hogy nincs mit tenni, továbbra is elégedetlen. És hogy miért? Nos, újkapu ide, újkapu oda, azt maga sem tudja. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.