Elengedés. Borzasztóan nehéz, főleg amikor olyan görcsösen ragaszkodunk valamihez, hogy szem elől tévesztjük azt a leheletnyi körülményt: fiktív foglyunk tulajdonképpen köszönőviszonyban sincs azzal, amit úgy hívunk, realitás. Ilyenkor összeolvad képzelet és valóság, utóbbi az idő múlásával egyre ritkábban üti fel a fejét. Az árulkodó jelek véletlen nyelvbotlásnak, könnyen áthidalható problémának és jelentéktelen kis semmiségnek tűnnek. Végül pedig már csak a hit marad. A makacs, kiirthatatlannak tűnő ragaszkodás egy álomképhez, aminek gyökere már a múlt homályába vész, a jelene zavaros és megfejthetetlen, az életbenmaradási esélyei pedig egyenlőek egy kis pókéval, aki láthatatlan zsinórján himbálózik a feneketlen szakadék felett. Túlélheti, de gondolatban már a nulladik pillanatban eltemetjük. 

Egyszer házat építettem a Holdon. Eleinte elképzeltem, milyen pazar lenne a kilátás, a súlytalanság élménye, nem zaklatnának a szomszédok csip-csup dolgokkal, a magam ura lehetnék és királyi távlatokból számolgathatnám a csillagokat éjjelente. Az egészen apró részletekre, mint: oxigén, víz, emberek társasága, egy jó brassói élménye, évszakok, ruházkodás és kapcsolattartás a rokonokkal - egyáltalán nem volt gondom, sokkal inkább láttam magam Kis Hercegként, akinek piros sálját kapdossa az éteri szellő és békességben nevelgeti hű rózsáját. Aztán szép lassan megszelidítettem a rókát is és kis idő múltán már otthonosan mozogtam színes bolygóim között. Belefogtam a házépítésbe, mert valahol éjjelente is meg kellett pihennem, nem lógathattam a lábam örökké a sötét semmibe. Tégláról téglára épült a hajlék, minden kis maltercseppet gondosan illesztettem a falak mentén, hagytam helyet ajtónak és ablaknak is, cserepeket ragasztgattam a tetőre, virágot tettem az ablakokba, pirosat, mert a ház fala amolyan mediterrán barackszín lett. A cseresznyefa ajtót erezetről erezetre állítottam össze s végül diadalmasan felszereltem a stílusos rézkilincset is. Csengő helyett szélharangot tettem a bejárati huzatba, jó indián szokás szerint, hogy az akkora már jócskán felduzzadt álmaim ne szökhessenek ki, s az ártó szellemeknek nehezítsem a bejárást. Később következett a kert, ahová kerítést nem húztam, bizonyítva ezzel határtalan nyitottságomat a külvilág felé. A ház köré hajladozó rózsabokrokat ültettem, dús pázsitot nevelgettem szerteszét, s itt-ott elszórva kankalin és kikerics magokat szórtam, leplezve ezzel mérnöki precizitásomat. A cseresznyeszín ajtóhoz vezető utat lámpásokkal szegélyeztem, amiket folyami kövek támasztottak, hogy aki erre téved, biztosan megtalálja a bejáratot. S ahogy elkészült összkomfortos házikóm, diadalittasan pásztáztam végig a frissen mázolt falakat, nem találtam hibát s nem is kerestem, inkább csak büszkeséggel töltött el, hogy felépült otthonos kis lakom a Holdon. Eleinte csak hétvégente pihentem éteri nyaralómban, később egyre gyakrabban pepecseltem a kráterek közt, megunván a puritán földi létet. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy egész otthonosan berendezkedtem, s a vén bolygóra már csak végszükség esetén térek haza. 

Majd egy nap szokatlan jelenségre lettem figyelmes. Ahogy egykori földi lakásom ajtaján beosontam egy kis tápoldatért a rózsáimnak, a bekapcsolva hagyott tévében ismeretterjesztő műsor futott a Holdról. Eleinte csak annyit hallottam, hogy: "A felszíni nehézségi gyorsulás körülbelül hatoda a földinek, így a rajta járó űrhajósok a 80–90 kg-os űrruhában is könnyedén tudtak mozogni, ugrálni" - űrhajósok? űrruha? - hiszen én nem viselek ilyesmit, butaság az egész. Aztán elkaptam egy újabb foszlányt: "a légkör hiánya miatt az égboltja teljesen fekete nappal is" - ekkor még hangosan kacagtam, mivel reggel napfényre és madárcsicsergésre ébredek, így súlyos tévedést és végzetes tudatlanságot sejtettem a megállapítások mögött. Úgy gondoltam, akik ilyesmit mondanak, sosem járhattak a Holdon, hiszen annál pazarabb és otthonosabb helyet elképzelni sem lehetne. Majd a narrátor csak darálta és darálta a mondatokat, beszélt a légkörről, mágneses mezőről, s arról, hogy a Holdnak nincs saját fénye, csak a Nap sugarait veri vissza. Ahogy néztem a felvételeket, hiába kerestem, nem találtam a házikómat. A jóég tudja, mennyi ideig ültem mereven a tévé előtt, rádöbbenve a valóságra s visszaemlékezve arra a napra, az első pillanatra, amikor a Földön élve kacagva fantáziáltam holdbéli lakomról. Hirtelen láttam, ahogy roskadozni kezd a ház, leomlottak gondosan felépített falaim, virágágyásaim elporladtak, a szélharangom kétségbeesetten jajveszékelt s eltűnt a róka s a rózsabokrok is. Újra a Földön álltam, az oly nagyon gyűlölt puritán valóságban, s azon morfondíroztam, hogyan lehetett egy csapásra vége, búcsú nélkül, szó nélkül, magyarázat nélkül. Olyan szép volt, nem értettem, hová tűnt hirtelen a fényévek alatt épített csodálatos házikóm. Bánat mardosott, hiszen nem köszönhettem el a rókámtól, nem cirógathattam meg utoljára gondosan felnevelt rózsáimat, nem kacsinthattam rá még utoljára a hunyorgó csillagokra, s még egy pár soros üzenetet sem tudtam hagyni a később tán arrajáró asztronautáknak, hogy itt jártam, itt éltem egyszer. 

Azóta sok idő eltelt. Számtalanszor levontam a tanulságokat, néha vágyakoztam éteri létem után, máskor pokolian fájt a hiánya, majd szép lassan elcsendesült minden emlék és minden élmény amit űrbéli lakomban éltem át. A Hold ma már csak éjjeli lámpás, folyton változó égi vándor lett. Furcsa égitest, ahol talán házat építettem, talán nem. Megmaradt a helyén, fényesen s mindig hívogatón, utat mutatva nekünk sötét éjjeleken. Én pedig megmaradtan itt, a vén bolygón, a rózsák s a rókák között. A helyemen. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.