Félmaratonra készülök, meló mellett ez gyakorlatilag mostmár nem sokkal a verseny előtt minden szabadidőm lefoglalja. Tudatosabb táplálkozás, kidolgozott edzésterv, agyalás. tervezgetés, saccolás, nevezés leadása... Mindenki azt kérdezi, miért futsz? Miért futod le a félmaratont? Nekik szól az írás...

„Célba érkezés az utolsó 1-2000 métert jelenti. Itt mindenki ismét szépen fut, vagy legalábbis megpróbálja. Az arcára újra kiül a mosoly. Lehet integetni a közönségnek, keresni a boldog és elégedett családtagokat, hallgatni, hogy az én nevem bemondja e a szpíker. Ott a célkapu, ott az óra – kit érdekel, hogy most mit mutat – kell valami győztes mozdulat a hivatalos fotósnak, és vége. ... A legjobb, leheveredni a fűbe, becsukni a szemet, és azt mondani magamnak: Ez szép volt, megcsináltam. És pár percig elfelejti az ember az önmaga és a világ összes gondját, mert boldog. Ezért a boldogságért érdemes maratont futni” – /profi maratoni futó/

Nem tudom, hány évesen kezdtem el futni. Csak arra emlékszem, hogy Apu a hátára dobott sporttáskával újságot olvas a villamoson, amiről a Margít híd közepén leszállunk. Elsétálunk a sportusziig, átöltözünk, mindenki körülöttem fürdőruhában, én futni készülök. Nyolc-kilenc éves vagyok ekkor, talán kissé dagi. Körbe kell futnom a teljes Margitszigetet... ez körülbelül olyan feladatnak tűnt akkor, mintha most ideállna elém valaki és azt mondaná, holnap megmásszuk a Csomolungmát.
Én nézem Aput ahogy bemelegít, ő kiabál, hogy én is melegítsek, mert meghúzom magam. Persze nem melegítek, nézem a hajókat, szívesen ülnék az egyiken. Elkezdünk futni, Apu a Vadasparkig tíz másodpercenként rámkiabál, hogy ne fussak gyorsan, mert nem fogom végig bírni, persze rá sem hederítek, futok mint a szél, akkor még nem értem, mire ez a nagy szívdobogás. Profik húznak el mellettem hosszú lábaikkal, magasak, gyorsak, olyan mintha kicsit sem erőlködnének, én viszont már erősen lihegek. Hátranézek, nem látom Aput, jócskán lehagytam. A Hotelnél kipukkadok, meg kell állnom. Pedig ott motoszkál a fejemben, amiket javasolt még a sportuszi előcsarnokában.
– Az elején ne fusd el magad, több mint öt km a szigetkör, hidd el, évekig atletizáltam. Amikor elfáradsz, lassíts a tempón, de soha ne állj meg, csak ha már nagyon muszáj. Nem az a lényeg, mennyi idő alatt érsz célba, hanem az, hogy végig tudod csinálni. Előtte melegíts be, mert meghúzod magad. Egy a lényeg: NE FUSD EL MAGAD FIAM, mert nem fogod bírni a végéig. (Apukám fiamnak hív, fura, de már nem okoz identitászavart)
Ezeken gondolkodom, amikor sétálok át az Árpád-híd alatt, aztán úgy döntök, amint elérek a betonúthoz, újra futni kezdek. Így is lesz, elérem a Palatinust, nézem az önfeledt strandolókat, akik negyven fokban normális emberek módjára hullámmedencéből hullámmedencébe ugrálnak. Én futok tovább. A betonútnak sosincs vége, folyamatosan húznak el mellettem a négy méteresnek tűnő gepárd szerű futók. Megint sétálni kezdek. Magamban számolgatom, hogyha mostmár a célig gyalogolok, akkor mennyi idő alatt érek be. Ismét futni kezdek, egyre nehezebb. Fogalmam sincs Apu hol van, és a betonút sem fejezi be a kanyargást. Aztán meglátom a sportuszi csücskét. El sem hiszem. Elkap az adrenalin, futni kezdek lazán, lendületesen, meg megfúj a dunai szél. Kapok levegőt. Nézem a fákat. Bizseregnek az izmaim. Egyre nagyobbakat lépek, közel a cél, szinte az olimpiai stadionban érzem magam. És meglátom Aput, ahogy áll a célnál és figyeli mikor jövök. Mikor meglát, ugyanaz a tekintet ül ki az arcára, mikor a magyar élsportolók világversenyt nyernek és átszakítják a célszalagot. Rámordít, hogy gyerünk porpolác, ne állj meg (mindig fura neveket ad nekünk) én pedig nem állok meg.
Befutok, Apu hátbavág, ‘jólvan fiam’ felkiáltással. Zuhany, átöltözöm, kifelé menet kiharcolok egy túrósbatyut. (a mai napig sehol nem ettem olyan finom túrósbatyut mint a sportusziban) Hazamegyünk...
Majdnem húsz év telt el azóta. Minden sportot kipróbáltam, de a szigetfutás soha nem maradt ki az életemből. Nem bírom abbahagyni, valamiért különleges élmény minden megtett kilométer. Kincsként őrzöm a lekoptatott futócipőimet. Most félmaratonra készülök, irtó nehéz.
Mikor Apunak mondtam, rámordított, hogy felejtsd el, hülye vagy fiam. Ő megpróbálta, nem ment neki. KIZÁRT! Hangzott a jólismert mondat.
Azóta persze már mindig kérdezi, mennyit futottál? Most akkor mész? Beneveztél? Nevezz már be! Hanyadikán lesz? Melegítesz? Betonon futsz? Ne fuss betonon! Mennyi alatt futod? Ne fusd el magad! Mikor lesz a verseny? NE FUSD EL MAGAD AZ ELEJÉN ennyi a lényeg.

És tényleg ennyi a lényeg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.