Ahogy elindultam a sivatagi úton a dűnék között, lábnyomokat láttam a homokban. Csak egyet, és csak egyfelé ment. Olyan határozott csíkot húzott maga után Valaki, hogy elkezdtem a nyomában járni. Nem volt más választásom, hiszen üres volt a szívem, üres volt az elmém, nem tudtam, hirtelen merre is mehetnék, van e kiút ami hazavezet. A földet néztem és csak lépkedtem, lábnyomról lábnyomra, és ez így ment éjjel és nappal, hosszú hónapokon, éveken át. Egy pillanatig sem gondolkoztam, nem néztem fel, nem láttam az eget, a tevekaravánokat, az oázist, nem tudtam a Nap delel éppen, vagy a Hold süt le rám. Egyszercsak éreztem, hogy koppan a fejem, felnéztem, és egy tükröt láttam. Nem volt túl nagy, vastag fekete keretbe volt foglalva, itt-ott repedések voltak a sarkainál. A lábnyomok egyenesen oda vezettek. Belenéztem, és láttam saját magamat. Öreg voltam, a szemem alatt mázsás szarkalábak voltak, a hajam őszbe fordult, a tekintetem üres lett. A ruhák úgy lógtak rajtam, mintha egy szögre lennének felakasztva. A hátam meggörnyedt, a bőröm ráncos volt. Csak bámultam ezt a csúf öregasszonyt aki lettem. És hirtelen elöntött a hatalmas szomorúság. Elkezdtem kutatni a szívemben, hogy így életem alkonyán, felidézzem szép emlékeim, a családom, a barátaim, a hegyeimet, a zöld mezőket, a tevekaravánokat, a reggeleket, nappalokat, a tekinteteket,  mozdulatokat, de semmi mást nem láttam, csak a nyomokat a homokban, ahogy lépkedek egyikről a másikra szüntelenül. Ahogy belémhasított a felismerés, hogy egész életemben csak Valakit követtem, forró könnyek csurogtak végig arcomon, éreztem, ahogy elfogy ereimből a vér, valami ismeretlen zsibbadás árasztja el a lelkemet és semmi mást nem láttam, csak sötétséget és magányt. Eddig ismeretlen érzés töltötte el szívemet. A végtelen szomorúság. ... Azt hiszem, nagyon sokáig aludtam. Ahogy kinyitottam a szemem, és lassan felültem megláttam a tenger habjait. Nyugodtan, fenségesen hullámzott. Béke volt és megváltó csend. Oldalra néztem, és ott ült mellettem Valaki. Kémlelte a messzeséget, hosszan hallgatott, szívében béke volt és szeretet. Jó volt mellette ülni. ...  Örülök hogy ideértél - mondta - azt hittem, már nem találkozunk. Láttalak a sivatagban, és figyelmeztetni akartalak, ne kövesd a lábnyomokat, amiket hagytam, mert az az én utam. Mindenkinek megvan a saját nyomvonala, amit neki kell kitaposni. Ha máséban jársz, megannyi drágakő hull ki a zsebedből, mint a csodák, melyekre nem nyílik ki a szemed, mert csak az vezérel, hogy kövesd az utat és elfelejtesz felnézni. A lelked üres lesz, elvesznek az emlékeid, és nem marad más csak a félelem, hogy le ne térj a kitaposott útról. Akik arra járnak, nem tudják majd, hogy itt volt még egy ember. Volt még Valaki. Olykor fel kell nézned az égre, hogy meglásd a csillagok fényét. Aki lehajtott fejjel jár, egy rögeszmét követve, vak lesz az ég csodáira. 

   Hosszan hallgattam amiket mond. Megkérdeztem tőle, látta e az Embert, akit keresek. Azt felelte, hogy lábnyomokat követ, nem sokkal jár előttem. Óva intett attól, hogy a utána eredjek, én mégis úgy éreztem, segítenem kell neki, hiszen nem lát, eltévedhet a sötétben. Útrakeltem hát ismét, hogy megkeressem, és emlékekkel töltsem meg a szívét az Embernek, aki nem látja a csillagokat. ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.