Szikrázóan ragyogott a nap azon a kora téli délutánon. Gyémántként csillogtak az apró pelyhek, amik mind mind alkotórészei voltak a hatalmas hófehér dunyhának. Hórihorgas dombjaim lábánál sétáltam, s éreztem ahogy bizsereg alattam a föld minden porcikája. Mintha nyújtózna egy hosszan tartó édes álom után, melyből kissé fájó a felébredés, melybe vissza vissza vissza húz a szívem nappalom minden egyes percében. Az útról álmodtam, ahonnan jöttem s amely úgy sejlett mintha még nem érintette volna lábam köveit, mégis vonzott, hívogatott maga felé. Vágytam a messzeséget s vitustáncot jártak bennem a szabadság hírnökei. Haraptam a levegőt, éreztem és tudtam, újból útra kell kelnem a horizont felé, hogy visszatérhessek oda, ahonnan indultam. Sok minden változott bennem. Napról napra, évszakról évszakra s minden tavasszal, ahogy meghallottam az első hazatérő madarak énekét, dallamaik újra szóra bírták bennem a gondolatokat. Vándorútjukról meséltek amikor kis fáim közt bóklásztam. A tenger kékjét trillázták melynek mélyén óriások őrzik a békét, a nap aranyát dalolták, amely óvón simogatta tarka tollaikat ahogy a hajnali légben siklottak. Szélfútta hegyeimről énekeltek, melyek büszkén s rendíthetetlenül üzenik a világnak, bennünk rejlik a föld ereje. S meséltek a fényekről, amik fáklyaként pislognak az esti égbolton, amelyek aláhullnak, majd visszatérnek, üzenvén, egy új álom van születőben a távoli horizonton. A Föld szívében dobogott az én szívem is. Sok minden változott. Itt ott színes foltok fedték lelkemet egykori tátongó sebek helyén s mind gyógyírre vágytak valahol a jövőben s mégis a múltban kutatva. Nyughatatlan vérem zubogni kezdett bennem s tudtam, nem várhatok tovább. Útra kell kelnem. A csillagok közé, a tengerek mélyére, az ég kékje felé. Új mezsgyéket kellett keresnem, amelyek régi történeteimhez vezetnek vissza. A lelkem legmélyére vágytam. Valaki mesélte egykor, mindannyiunk szívében megbújik egy Titok. Egy kiismerhetetlen, csillapíthatatlan vágy, s amíg meg nem fejtjük lelkünk eme titkos rejtelmét, rá nem döbbenünk mi végre lélegzünk percről percre, mi az aminek okán vándorutunkat megkezdtük, nem teljesedhet ki létezésünk. Vágytam a messzeséget s vitustáncot jártak bennem a szabadság hírnökei. Útra kellett kelnem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.