... Történt ugyanis, hogy Guszti bácsi az erdő sűrűjében élő nőstény medve felségterületére tévedt az egyik őszi délután. A veszélyről mit sem sejtve lépkedett előre az avaron vizslái jelzéseit követve, mivel kinézett magának egy éppen arra bukdácsoló öregecske fácánkakast.
Vállán a fegyverével óvatosan lépett előre egyet, még egyet, egy harmadikat, s mire megtette volna a negyedik lépést s meghúzta volna a ravaszt, óriási, égzengető üvöltést hallott közvetlenül a háta mögött, s úgy érezte, mintha felgyulladna a hátán a bőr. Az eszméletét elvesztette, ám szerencséjére a puskája is elsült, így megúszta annyival, hogy a hatalmas anyamedve csupán mancsa nyomát hagyta ott bal lapockáján. A falubeliek találtak rá néhány órával később, akik a vizslák kétségbeesett unszolására indultak a keresésére.
Guszti bácsi felépült, tanult az esetből, de csak nem hagyta nyugodni a büszkeségén esett csorba, hogy őt, az erdő védelmezőjét, aki nemhogy a medvének, a légynek sem ártana, orvul megtámadták, jóformán ok nélkül.
Igen. Guszti bácsi kissé együgyű volt, nem vette számításba, hogy a medve vadállat, s hiába fér bele valaki szívébe az egész erdő, attól még a medvének ő csak nemkívánatos betolakodó marad.

Az első igazi tavaszi reggelen viszont ezek a gondolatok nem foglalkoztatták. Tobzódott az erdő friss illatában, élvezte ahogy a napfény egyre erősebben melengeti, s minden lépéssel amit megtett a félig havas. félig latyakos talajon úgy érezte, a világ kereke most őfelé fordul, s a Teremtő végre igazán a tenyerén hordozza majd. A messzire mutató, reményteli gondolatok elterelték Guszti bácsi figyelmét, s ábrándos baktatása az erdőnek egy olyan szegletébe terelte, ahol azelőtt igen keveset járt.
Tudni illik, az ottélők nagyon babonás emberek, sokat adnak a mendemondákra. Az erdő közepén megbúvó barlangról például úgy tartják, boszorkány lakja, aki nem elég, hogy csúf, még a társaságot sem kedveli, ezért néha az erdei állatok alakját felöltve űzi el a kéretlen látogatókat figyelmen kívül hagyva, hogy az illető ártó szándékkal érkezett vagy csupán átutazóban van-e.
Guszti bácsi viszont éppen e barlang bejáratához keveredett. Hirtelen átfutott rajta a hideg, s eszébe jutottak Mámi esti rémmeséi azokról az oktondi gyerekekről, akik nem óvakodtak az erdei boszorkánytól. Csak nézte a barlang bejáratát, s az egyik fele hanyatt homlok menekült volna, míg a másikban motoszkált a kíváncsiság. Talán egy egész órát is eltöltött ott, az erdő kevéssé ismert szegletében, amikor egyszeriben vizslái kezdtek sündörögni körülötte. Nyalogatták, unszolták, csaholtak, míg végül Guszti bácsi megfordult, hogy végére járjon a nagy izgalomnak, s egyszeriben megpillantott egy egészen pici, kavicsokkal játszó medvebocsot. Földbe gyökerezett a lába.

Azonnal eszébe ötlött, hogy az anyamedve, talán éppen az, amelyik kishíján végzett vele, a közelben lehet, s mindjárt reátámad újra, s akkor aztán két falu népe sem menti meg a haláltól. Guszti bácsi lépni sem mert, levegőt is csak óvatosan vett, nem tudta mitévő legyen. Eltelt így néhány perc, míg végül rábírta magát, hogy közelebb merészkedjen a bocshoz, aki mit sem törődve Guszti bácsival néha arrébb totyogott pár lépést, hogy újra lehuppanjon. Az anyamedve még mindig nem bújt elő, Guszti bácsi pedig mostmár elővigyázatosan, csőre töltött puskájával a kezében a bocs felé indult. Lépett egyet, lépett kettőt, egy harmadikat s aztán még egyet, míg végül lecsúszott válláról a fegyver. Az anyamedve holtan hevert a bokrok mögött. Több mint egy napja lehetett ott a test, mert már köré gyűltek a legyek. Isten tudja, mi vihette el a hatalmas állatot. Lövés nyomait nem lehetett látni, még csak sérülést sem talált rajta a sokat látott vadász.

Guszti bácsi első gondolata az volt, hogy sorsára hagyja a bocsot, hiszen mit kezdene egy elárvult medvekölyökkel. Hova vinné, hol tartaná, hogyan etetné, itatná, mit kezdene vele, amikor felnő, mit szólnának a falubeliek és egyáltalán...ez egy vadállat – morfondírozott Guszti bácsi.
A józan ész azt diktálta neki, hogy fordítson hátat, s hagyja sorsára, hiszen elpusztult volna a bocs, ha őt éppen azon a hajnalon nem ébreszti fel a hóvirág, s nem indul sétára az erdőben. Már majdnem hazafelé vette az irányt, amikor a tekintete összetalálkozott a bocs tekintetével. A kölyök medve felnézett rá, s ekkor Guszti bácsi mindent látott benne. Látta azt az éteri jóhiszeműséget, ami a világról sosem feltételez rosszat, s bizonyossága van abban, hogy a gondviselés mindig vigyáz reá. Látta benne az ifjúkor hosszú nyarait, amikről minden gyermek úgy hiszi, sosem érnek véget. Látta saját magát, ahogy először ízleli meg a frissen fejt tehéntejet, érezte a konyhából bekúszó friss kalács illatát, a karácsonyfa köré gyűlő megmagyarázhatatlan melegséget, édesanyja kezének a súlyát, s látta Ilonkát is, ahogyan pipiskedve áll a kútnál, hátha onnan a mélyére lát majd. S látta magát akkor is, amikor a földön ülve végtelen jóhiszeműséggel nézett délceg apjára, aki kérlelhetetlenül indult meg a háborúba, s búcsúzóul csak a mosolyát hagyta ott neki.
S látta azt is, hogy attól a naptól kezdve már nem hitte többé, hogy a gondviselés mindig vigyáz reá, s azokra akiket ő a szívébe zárt. A bocs tekintete éppen olyan volt, mint az ő tekintete minden hűvös reggelen, amikor az ablakon át egyre csak azt leste, hátha megjelenik a kanyargós út végén a szürke, kopottas zubbony, a két erős, kikezdhetetlen váll s minden tartása a világnak, ami csak egy ember mellkasába belefér. S ahogy ez a reggel, úgy az édesapja sem jött már vissza sosem.
Minden józan eszét félretéve Guszti bácsi ekkor megfogta a gombócnyi medvebocsot, karjaiba vette, s mit sem törődve a holnappal vagy a holnaputánnal, a falu felé vette az irányt sarkában a fürge vizslákkal.

(...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.