Robin Hood... Mindenkinek ajánlom a filmet aki még nem látta. Nem a szokásos romantikus, sírós, megmentelek, útállak de mésgis szeretlek, közben pedig megmentem a szegényeket sztori. Izgalmas, fordulatos, közben kicsit tágítja történelmi ismereteinket, néhol kicsit torzítva, de nagyvonalakban hiteles képet ad a korról. Nem utolsó sorban pedig ott van Russel Crowe... :) Van aki imádja, és van akit kiráz tőle a hideg. Én valahol a kettő között voltam, bár gladiátorként igen meggyőző alakítást nyújtott, a "talpig férfi" aki otthon szánt a munkától kicserepesedett kezével, majd harcol utolsó lehelletéig a családjáért, szerelméért, gondolatban símogatja könnyes szemmel az otthoni búzát ... Azért ez kicsit irreális, de nyilván erre valók az ilyen jellegű filmek, megelevenítik azt, ami a valóságban nem állja meg a helyét. Aztán ott volt a matematikus szerepe, ami zseniális film és alakítás, viszont itt nyilvánvalóan nem úgy nézünk Russel-re, mint a XXI. század férfiállatjára, ennek ellenére kitartó szimpátiánk megmaradhat felé, de hogyha mégsem ... nos, akkor itt a Robin Hood!

   Pontosan azért tettszett maga a film, illetve Robin Hood karaktere (amelyre Crowe-nál alkalmasabb személyt nem is találhattak volna), mert nem a hősszerelmes sablont testesíti meg, hanem pontosan azt a "férfit" akire manapság nagy lenne a kereslet... Persze Hollywood nem hagyhatta ki a szokásos "könnyfakasztó" elemeket, de ezek a jelenetek elhanyagolgható mennyiségben vannak jelen, így a férfi kollégák is élvezhetik a mozit, habár lelkes partnerem , akit minden filmre elrángatok, ha kell, ha nem ( és tűri )  eképp nyilatkozott : "Jó volt a film, bár párszor elbóbiskoltam ... " - ez tőle mindenképp építő kritika, szemben az egykori mélyponttal, a Kétely című filmmel, amit én lelkesen, csillogó szemekkel ültem végig, amíg drága partnerem csurgó nyállal édesdeden aludta végig a nem túl akciódús, nem mindennapi témával előrukkoló, ám annál érdekfeszítőbb 110 percet... :)

Visszatérve .. Hogy milyen is Robin? Nagyon bátor, de vállalja tettei következményeit. Csak a saját hasznát keresi, egészen addig, amíg nem talál egy olyan célt, ami számára ennél előbbrevaló. Tiszteli a nőt, rangjától, korától, származásától függetlenül. Ez egy nagyon fontos tulajdonság , ami manapság már nincs meg a férfiakban, maximum 40 év felett, de 'arrafelé' is nagyon ritka. És itt most nem arra gondolok, hogy előre engedi a pajtába menet, hanem tudja mit engedhet meg magának velük szemben, ugyanakkor helyre is teszi a nőket, ha arról van szó, mert valljuk be őszintén ... Néha produkálunk olyan hisztirohamokat, (indokolatlanul) amit bizony a férfiaknak kell helyretenni, a megfelelő határozottsággal és persze türelemmel. Ott van a szemében a csibészség, amit sokan félreértelmeznek, mert ezalatt nem azt értem, hogy 'kő-bunkó' hanem ha kell elég szemtelen és szemérmetlen. És persze ha arról van szó Shrek macskáját megszégyenítő módon hozza az ártatlan, "velejéig aranyos és jó ember vagyok" figurát amelyet az első adandó alkalommal meghazuttol, nade .. pont ezért szeretjük! Nem utolsó sorban pedig hihetetlenül magabiztosan üli meg a lovat, ami valószínűleg csak számomra hordoz jelentőséget, de itt megemlíteném azért, hogy elképesztően profi kaszkadőr munka van a filmben, hihetetlen látvánnyal és akciójelenetekkel..

  Nos, Robin Hood egy este erejéig szíven talált nyilaival, remek moziélményt nyújtott, és elringatott abban az álomban, hogy hátha léteznek még  XXI. századi Robin Hood-ok, talán Russel Crowe, talán nem, de mindenesetre megnyugtat a tudat, hogy szaladgálhatnak még a bolygón a megfelelő mértékben konzervatív férfiak, akik remélem nem csak a sherwoodi erdőben vadásznak, hanem talán kicsit elérhetőbb távolságban is ... 

   Az én szerelmeim ... Akit egyszer a szívembe zártam, mindig lesz ott helye. Akármit csinál, akárhová megy, akárhol él majd a nagyvilágban, akármilyen nagyot hibázik, vagy akármilyen nagyot hibázok én. Mindig a tökéletességet keresem. Az emberekben, a világban, egy szürke péntek délutánban, egy egyszerű szendvicsben amit megeszek. Keresem a tökéletes pillanatokat, kézmozdulatokat, pillantásokat, a tökéletes mondatot a hosszú csend után, az ölelést, amit éppen akkor adok és kapok, amikor a legjobban kell. A pillanatot, amikor nem kell és nem is szabad megszólalni. Egy sóhajt, a kéjt, amit nem ront el egy kínos magyarázat csak tovább van engedve az éjszakában. Keresem a némaságot, a bizalmat, a könnyed mosolyt, amiben ott van minden megértés, és együttérzés. Egy kézfogást, egy bólintást, egy biztosítékot arról , hogy tudom, hogy amit csinálok az jó lesz, még hogyha most nem is látod. Keresem az őszinte sebezhetőséget az emberekben, hiszen attól emelkednek egy magasabb szintre. Keresem a tökéletes alkotást fűben, fában , egy fényképben , egy táncban egy mérnöki pontosságban összerakott hangsorban. Keresem az érzelmet mindenben, és mindenkiben, hiszen ezek olyanok mint a lábnyomok. Ha elveszítünk valakit, ezek vezetnek vissza hozzá.

   Szerelmes vagyok a lovamba, hiszen ő maga a tökéletesség. Nem tudunk beszélgetni, mégis ő mindennél beszédesebb. Együtt mozdulunk, mintha meghosszabítaná a végtagjaimat és ő vinne tovább minden gondommal, bajommal, örömömmel, bánatommal. Megtanít küzdeni és türelmesnek lenni. Megtanít a fegyelemre és az önzetlenségre és elenged, ha tudja, mostmár mennem kell. Megtanít élni és érezni, és éveken át megtanít küzdeni a pillanatnyi sikerért. Ha én bízom, ő is bízni fog ....

   Szerelmes vagyok hangszerekbe, dallamokba, fél mondatokba, amik nem várt választ adnak sok év alatt görgetett kérdésekre. A versekbe , amik útmutatást adnak ha már az elmém és lelkem kiszikkadt. Szerelmes vagyok a kutyámba, mert senki nem tud olyan őszintén örülni nekem, mikor hazaérek. Szeretem a jövőt , mert kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan és tudom, azon még lehet változtatni. Szeretem a múltat, mert gyökere mindennek ami most vagyok, amim most van.

   Szeretem azt az embert, aki melett este lefekszem, és reggel felkelek. Hallgatni az egyenletes légzését, az aggodalmait, szeretem látni a szemében a mosolyt, hogy sziklaszilárd, és hogy mindig pontos. Hogy szertelenségemet minden nap megpróbálja rendszerezni, még akkor is ha ez lehetetlen vállalkozás. Szeretem látni benne azt, ami miatt szeretem.

   Szeretem a szavakat, amik mögött olyan jelentés van, amit csak ketten értünk. Szeretem a titkaimat, amiket csak én tudok. És szeretem azt, aki ezeket tudja anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. ...

   Így élünk mi, én és a szerelmeim. Együtt érzünk és lélegzünk. Ott lógunk a levegőben, apró kis jelek emlékeztetnek néha emberfeletti kapcsolatainkra, akkor is ha nem látjuk egymást, akkor is ha nagy a távolság. Így élünk mi. Én és a szerelmeim.

   Ma reggel egy egészen érdekes hírre lettem figyelmes az egyik, végtelenül infantilis, ám annál népszerűbb reggeli rádiós műsorban. Egy felmérés szerint a nők a férjüket a csuklóméretük alapján választják ki. (?????) Megkértek x nőt, hogy az eléjük rakott férfiak arcképei alapján (tehát a csuklójuk nem volt látható a fotón) döntsék el, hogy melyikükkel terveznének hosszútávra, illetve melyikükkel "haverkodnának" csakúgy futólag :) És táttárárárááááá a felmérés eredménye : A nők döntő többsége a vékony csuklójú férfiakkal szívesen tervezne hosszútávon, vagy akár össze is kötné velük az életét, viszont a vastag csuklójú férfiakkal csupán futó kalandba menne bele... És nem, nem tévedés, valóban komoly a hír! Kérdem én : tényleg ennyire primitívnek ítélné meg a felmérés készítője a nőket? Hogy mi tudat alatt a csukló vastagsága alapján választunk? Ennél még a feromonos elmélet is jobb ... És a világért sem szeretnék semmilyen obszcén párhuzamot vonni, de ha már vastagság alapján választanék, (még ha tudat alatt is) akkor sem a csuklóját méricskélném az illetőnek. Nyilván.

   Túl sok időm volt napközben és továbgondoltam a dolgot. Készítenék egy olyan felmérést férfiak között (mondanom sem kell az előbbi eredmények kimutatói férfiak), ahol megmutatnám nekik 100 nő arcképét, amelyből 99 nagymellű (természetesen ezt nem látnák) 1 pedig nem. TUDAT ALATT a féfiak 100%-a a 99 nagymellű nőt magáévá tenné, persze csak egy-két alkalom erejéig, az az egy pedig érdektelen lenne számukra. Ígyhát levonva a következtetést, a nagymellű nőket a férfiak megdugnák, a kismellűeket pedig nem. Csak az a baj, hogy ez tényleg így van :)

    Később azon is elkezdtem gondolkozni, hogy vajon mi nők mi alapján választunk. Arra jutottam, hogy nem lehet egy általános konzekvenciát levonni. Van amelyikünk a pénztárca vastagságát nézi, van aki egy bizonyos testrészét, van aki 35 év alatt nem áll szóba senkivel, és van aki a belső értékek alapján dönt. Aki azt mondja, hogy nem érdekli a külső, az hazudik. És igen, fontos a kémia is, talán az az elsődleges, DE abban biztos vagyok, hogy a csuklóméretnek egyáltalán semmi köze párválasztási szokásainkhoz. És hogy a férfiak mi alapján döntenek? Az biztos, hogyha csak egyéjszakás kalandról van szó, nem nagyon szelektálnak, de ez általában szoros összefüggésben áll az alkoholszinttel is. Hallottam olyat, aki soha nem jönne össze olyan nővel, akinek stria van a testén (csakhogy minden férfit felkészítsek, aki abba a hitbe ringatná magát, hogy van ilyen nő - előbb vagy utóbb minden nőnek lesznek/vannak striái), aztán volt olyan, aki hajszín alapján választana, és van aki 90/60/90 párti, a kedvencem pedig (és tényleg van ilyen) aki csak Rák csillagjegyű hölgyekkel ismerkedne. DE ha mondjuk valami eszméletlen véletlen folytán mi átlag nők, ezen kritériumok mindegyikének megfelelnénk, a kiszemelt férfi akkor sem minket választana, na és itt a bökkenő. Mert arra soha nem fogunk rájönni, hogy miért nem. Mi nők legalább korrektek vagyunk! Akinek vastag a csuklója azzak alkalomadtán szívesen kamatyolunk, akinek vékony, ahhoz feleségül megyünk ! 

   Végigsöpört rajtam a waka-waka! Átjárta a testem és a lelkem, minden porcikám vibrált tőle. Megcsapott Afrika és a szabadság szele. Aki ismeri a dalt, az talán érti, aki nem, annak kötelező! Nem vagyok oda a pop zenéért, de vannak olyan dalok, hangsorok, dallamok, amelyek megrezegtetik lelkem húrjait és nagy hatással vannak rám, ez talán mindenkivel így van, a zeneszerzők és muzsikusok reményei szerint is. Nos így volt ez most is, bár az első gondolatom Afrikáról eddig az éhező Etiópokra és a fegyveres színesbőrűekre korlátozódott sajnos... De MOST !

   Él Afrikában egy törzs, egészen kevés lelket számol, talán alig 30-40 fő. Nem vagyok az az antropológus fajta, de Ők a "hadzák" mégis olyannyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy önkéntelenül is elkezdtem utánuk olvasni, nem olyan nagy sikerrel, hiszen alig tudni róluk valamit, mint utóbb kiedrült. Sajnos.

   Ők, az 'utolsó vadászok' akiknek egészen egyszerű szabályaik, életmódjuk van, mégis ezek teszik őket igazán szabaddá, és ez itt a lényeg! Kedvesek és befogadóak az idegenekkel szemben, de foggal körömmel ragaszkodnak önállóságukért, ha arról van szó. Vándorló, gyűjtögető népek. Nem hisznek semmilyen istenségben, nincs náluk sem főpap, sem guru, sem Sámán. Egy vezetője van a törzsnek, aki orvosolja az adandó problémákat. Egy törzsi táncuk van, az 'epeme' , ami által a halott szeretetteikkel kommunikálnak , de a tanulmány írója megjegyzi, hogy egy alkalommal, amikor nézte törzsi táncukat, egy 16 év körüli fiú éppen becipelt magával a bozótba egy fiatal bennszülött hölgyet ... Nem ellenségük az idő, képesek akár 3 napokat is várni egy-egy emberre a megbeszélt fánál és nem kiabálnak, nem hívgálnak, hogy "Hol vagy már???" , türelmesek, tudják, a jó dolgokra mindig sokat kell várni. Hogyha egyikük szerelmes lesz, azzal jelzi leendő párjának, hogy mellé teszi a pokrócát, de alapvetően nem hisznek a házasság intézményében, hogyha 'megunják' egymást, áthelyezik szálláshelyüket egy új, izgalmasabb partner mellé. Nincs erőszak, nincsenek büntetések, nem ismerik az emberek erőszakos, kényszeredett világát. Pedig a helyi szervek mindenáron iskoláztatni akarják a gyerekeket és közmunkára fogni a felnőtt törzstagokat. De ők nem engednek, vadásznak tovább, vándorolnak, kémelelik a végtelent, védik a közösségüket a civilizáció ellen... Annyira SZABADOK!!! 

   Csodálattal olvastam Róluk, néztem a képeket, amik tükrözték mindazt, amit elképzeltem. A Békét, a Nyugalmat, a Harmóniát és azt a végtelen Szabadságot, amit nekem ők jelentenek, amit mi intelligens, civilizált polgárok nem tudunk megvalósítani, annak ellenére hogy demokrácia van, függetlenség van ... Miért olyan nehéz, ha adott nekünk is minden feltétel? 

   Nos kicsit el is szomorodom, mikor hallom a waka waka-t, irigylem a szabadságot, az önfeledtséget, azt az egyénen kívüli állapotot, amit elérnek tánc közben. Vágyom rá minden porcikámban, minden sejtemben lüktet a tam-tam... itt a betondzsungel közepén, ahol talán mi, lelkünkben szabadok lehetünk az utolsó vadászok ...

    Ez az évszázad a szinglikről szól. Eltelt 2000 év mióta koptatjuk a bolygót, és egészen idáig az ember társas lény volt, falkában élt, minden zsák megtalálta foltját, akkor is ha kicsit csúnyácska volt, akkor is, ha nem Manolo-ban tipegett New York utcáin és nem gyűjtötte szenvedélyesen a sokszor több havi átlagkeresetnek megfelelő ruhadarabokat. Kicsit talán kevésbé voltunk görcsösek...  Mi nők, miután kivívtuk magunknak az egyenjogúságot, egy ideig elvoltunk a szavazással, és az autóvezetéssel, de mostanra már nemcsak keverjük a szerepeket, hanem bitoroljuk is a férfiak eddig teljes jogú territóriumait. Van természetesen a másik véglet is, akiben elfajzik az alapvető anyai ösztön, és olyan görcsösen szeretne családot, gyereket, kétszintes házat a város peremén, kutyával a kanapén, hogy habzó szájjal lecsap első áldozatára, és pár évre rá már ott lökdösi csillogó szemmel első porontyát a játszótér hintájában. És hova tűnt a szerelem? .... Kicsit kellemetlen ezt a kérdést feltenni, hiszen olyan elcsépelt és sablonos, már már közhelyes. Mostmár szabályaink vannak, nem hallgatunk az ösztöneinkre, sokkal inkább toljuk előtérbe mások véleményét, mint a sajátunkat .. 

   Megláttam egy hirdetést a belvárosban, már már szinte megijedtem tőle, annyira vészjósló volt és fenyegető : TALÁLJA MEG NÁLUNK A PÁRJÁT! NE MARADJON EGYEDÜL! ... Az 'egyedül' szó pirossal volt kiemelve, egészen rémisztő volt, ott a város közepén. Olyannyira, hogy jómagam is megrémültem egy pillanatra, majd miután a busz tovább gördült elégedetten nyugtáztam magamban, hogy nem vagyok EGYEDÜL.  Pocsék dolog a magány de talán minden agyban dől el. Van olyan  ember, akinek többtagú családja van, és mégis pokoli magányos... És van olyan , aki EGYEDÜL van ( papíron ) de x éve tartó stabil kapcsolatban áll sajét magával, kiegyensúlyozott és ha talál párt az is jó, ha nem akkor sem esik kétségbe. Ritka, de van ilyen. 

   A házasság fantasztikus dolog, de valóban kielégít minket a külcsín? Az esküvői ruha, meg a nászajándékok? Maga a tudat megnyugtat, hogy ott van a kezemen a gyűrű, tehát már nem maradok EGYEDÜL ? És egyáltalán tisztában vagyok vele ilyenkor, hogy kihez kötöm hozzá az életem? ... A magyar ember ebből a szempontból speciális. Átveszi a 'kintről' kapott sablonokat, de alapvetően csak a külsőségeket valósítja meg, és nem magát az érzést. Minden mozdulatunkban benne van a figyelmeztetés, hogy rám senki ne legyen kíváncsi, ne akarjon tőlem senki semmit, majd én magamnak megoldok mindent, de ne akarjad tudni, hogy én ki vagyok, mik a gyengeségeim, mik a hibáim. Ami nekem kell belőled, azt elveszem, a többi nem érdekel. Vagy tetszik, vagy nem. Általában személyes sértésnek veszik az emberek, ha kíváncsi rájuk valaki. Mára már mindent elsöprő népszerűségnek örvendenek a közösségi oldalak, ahol egész tárháza vonul fel az önkifejezés különböző változatainak, de miért csak így vállaljuk fel azt amik vagyunk? Elbújunk egy kreált állarc mögé, ami nem mindig fedi a valóságot, ahol csak azt látni, amikor éppen a buli hevében lencsevégre kapnak egy mámoros pillanatban, vagy amikor a Colosseum előtt állok és megmutatom, hogy nekem most mennyire jó. 

   Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi van a fényképek, és a kitöltött tesztek mögött, ki van a hozzászólások és a bemásolt linkek mögött. Arra vagyok kíváncsi, ki ül ott a számítógép monitorja mögött EGYEDÜL ...

    Mindenkinek vannak elméletei...Van akinek egy életre szóló, megdönthetetlen, mindent felülíró eszme vezérli az életét, de nekünk halandóknak naponta születnek elméleteink, amiket rendszerint megdönt vagy egy hozzánk közel álló, vagy akár egy, az utcán mellettünk elhaladó ember. Az én elméletem, ami a Földön eltöltött alig negyed-évszázados pályafutásom alatt egyenlőre nem dőlt meg, és azt hiszem, soha nem is fog az az, hogy minden ember szép, akárhonnan is nézzük, akármi is a trend, akárki akármilyen divatot követ vagy diktál.

   'Linának' (akihez genetikai és érzelmi kapcsolat is köt) igen sajátos elmélete van ... Nagyon zárkózott, úgy igazán senki nem ismerheti meg. Minden kíváncsiságom és minden "fejtsük meg mitől vagy boldogtalan" - módszerem ellenére, nem tudtam meg, ugyan drága testvérem miért érzi úgy, hogy nem neki áll a világ. Mindig optimistának mutatja magát, de sokszor ott ül a szeme sarkában a csalódottság, és az a bizonyos végtelen szomorúság, amit még Halász Juditnak sem sikerült leénekelni az arcáról. Így telnek mindennapjaink kávé és néha néha cigaretta mellet , megbeszélve minden gondunkat, bajunkat, kételyünket és aggodalmunkat, de azért azt is hozzá kell tennem, hogy ő azon kevés személyek közé tartozik az életemben, akik úgy meg tudnak nevettetni hogy a könnyem is kicsordul. Szóvak Lina éppen indulóban volt otthonról, értéktelensége teljes tudatában, majd búcsúzóul a tükörbe nézve , mielőtt kilépett volna az ajtón, megállapította ismét magában, hogy ennél pocsékabbul már ki sem nézhetne, de beletörődött koholt sorsába és nyakába vette a várost. Ahogyan a megállóban a buszra várt, odalépett hozzá egy ismeretlen férfi egy csokor virággal a kezében . ( Jogosan tette fel magában a kérdést Lina : Tegyek úgy mintha észre sem venném, vagy csak szimplán hívjam rá a mentőt? ) Majd a fiú lelkes unszolására elfogadta a virágcsokrot, és enyhe zavarral az arcán igyekezett minél hamarabb felszállni a begördülő buszra, de pechjére a fiú is felszállt. És íme a várva várt magyarázat : A relytéjes idegen meglátta benne azt, amit minden ember láthat benne, amitől ő szép, páratlan és megismételhetetlen. Hogy sugározza magából a jót és a szépet, hogy értékes és szeretetreméltó, akármilyen jól titkolja. Hogy örökölte a nagyapjától azt a páratlan tulajdonságot, hogy a rajzai és a képei által még a leghitetlenebb is észreveszi hogyan komunikál egy művész a világgal a művein keresztül.

   És bár igen furcsa és napjainkban nem megszokott jelenség, hogy csakúgy egy ismeretlen ember rávilágít arra, hogy amit kifelé kommunikálunk az érték, Lina elmélete aznap mégiscsak megdőlt. Ha nem is egy életre, de legalább kizökkent monoton önútálatából. És azt hiszem,  ennek éppen itt volt az ideje....