Ez az évszázad a szinglikről szól. Eltelt 2000 év mióta koptatjuk a bolygót, és egészen idáig az ember társas lény volt, falkában élt, minden zsák megtalálta foltját, akkor is ha kicsit csúnyácska volt, akkor is, ha nem Manolo-ban tipegett New York utcáin és nem gyűjtötte szenvedélyesen a sokszor több havi átlagkeresetnek megfelelő ruhadarabokat. Kicsit talán kevésbé voltunk görcsösek...  Mi nők, miután kivívtuk magunknak az egyenjogúságot, egy ideig elvoltunk a szavazással, és az autóvezetéssel, de mostanra már nemcsak keverjük a szerepeket, hanem bitoroljuk is a férfiak eddig teljes jogú territóriumait. Van természetesen a másik véglet is, akiben elfajzik az alapvető anyai ösztön, és olyan görcsösen szeretne családot, gyereket, kétszintes házat a város peremén, kutyával a kanapén, hogy habzó szájjal lecsap első áldozatára, és pár évre rá már ott lökdösi csillogó szemmel első porontyát a játszótér hintájában. És hova tűnt a szerelem? .... Kicsit kellemetlen ezt a kérdést feltenni, hiszen olyan elcsépelt és sablonos, már már közhelyes. Mostmár szabályaink vannak, nem hallgatunk az ösztöneinkre, sokkal inkább toljuk előtérbe mások véleményét, mint a sajátunkat .. 

   Megláttam egy hirdetést a belvárosban, már már szinte megijedtem tőle, annyira vészjósló volt és fenyegető : TALÁLJA MEG NÁLUNK A PÁRJÁT! NE MARADJON EGYEDÜL! ... Az 'egyedül' szó pirossal volt kiemelve, egészen rémisztő volt, ott a város közepén. Olyannyira, hogy jómagam is megrémültem egy pillanatra, majd miután a busz tovább gördült elégedetten nyugtáztam magamban, hogy nem vagyok EGYEDÜL.  Pocsék dolog a magány de talán minden agyban dől el. Van olyan  ember, akinek többtagú családja van, és mégis pokoli magányos... És van olyan , aki EGYEDÜL van ( papíron ) de x éve tartó stabil kapcsolatban áll sajét magával, kiegyensúlyozott és ha talál párt az is jó, ha nem akkor sem esik kétségbe. Ritka, de van ilyen. 

   A házasság fantasztikus dolog, de valóban kielégít minket a külcsín? Az esküvői ruha, meg a nászajándékok? Maga a tudat megnyugtat, hogy ott van a kezemen a gyűrű, tehát már nem maradok EGYEDÜL ? És egyáltalán tisztában vagyok vele ilyenkor, hogy kihez kötöm hozzá az életem? ... A magyar ember ebből a szempontból speciális. Átveszi a 'kintről' kapott sablonokat, de alapvetően csak a külsőségeket valósítja meg, és nem magát az érzést. Minden mozdulatunkban benne van a figyelmeztetés, hogy rám senki ne legyen kíváncsi, ne akarjon tőlem senki semmit, majd én magamnak megoldok mindent, de ne akarjad tudni, hogy én ki vagyok, mik a gyengeségeim, mik a hibáim. Ami nekem kell belőled, azt elveszem, a többi nem érdekel. Vagy tetszik, vagy nem. Általában személyes sértésnek veszik az emberek, ha kíváncsi rájuk valaki. Mára már mindent elsöprő népszerűségnek örvendenek a közösségi oldalak, ahol egész tárháza vonul fel az önkifejezés különböző változatainak, de miért csak így vállaljuk fel azt amik vagyunk? Elbújunk egy kreált állarc mögé, ami nem mindig fedi a valóságot, ahol csak azt látni, amikor éppen a buli hevében lencsevégre kapnak egy mámoros pillanatban, vagy amikor a Colosseum előtt állok és megmutatom, hogy nekem most mennyire jó. 

   Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi van a fényképek, és a kitöltött tesztek mögött, ki van a hozzászólások és a bemásolt linkek mögött. Arra vagyok kíváncsi, ki ül ott a számítógép monitorja mögött EGYEDÜL ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.