Volt benne valami ami irányította az ujjaimat amikor rajzoltam. Valahogy megelevenedett bennem minden kép és minden gondolat, ami egykor még csak felsejleni látszott egy egy megmerevedett délutánon. Csak eszembe jutott és már csordogált ecsetembe a szivárvány összes árnyalata, a tér minden formája és tartalma, s csak áramlott bennem keresztül a fejem búbjától a lábujjam hegyéig valamilyen megmagyarázhatatlan bizsergés. Aztán kinéztem az ablakon és este lett. Kimentem a konyhába, kinyitogattam a szekrényeket, de nem volt semmi ami jól esett volna, úgyhogy inkább töltöttem magamnak egy pohár vizet, és visszaültem a vászon elé. Csak néztem őt, a gondolatot ami képpé fogant általam, és elképzeltem ahogyan végigsétál lágy posztói közt a perzselő napsütésben abban a kis utcában ahol már annyiszor jártam. Éreztem az illatát, hallottam ahogy magában dudorászik és elképzeli ahogyan hazaér majd, legombolja magáról a napszítta textilt, és végignyújtózik a recsegő ropogó kereveten. Láttam ahogy gondolatban kis terveit szövi életről, halálról és az édes szerelemről.

Aztán reggel lett s engem vonzott a vászon. A forró kávém már kihűlt mire beleöntöttem a cukrot, annyira elfoglalt a megfelelő ecset kiválasztása, hiszen nemes volt az érzés, minek megfestéséhez nem állhattam hozzá valami szedett vedett pemzlivel. Ahogy lehunytam a szemem, megint láttam magam előtt, ahogyan cseresznyeszín hegedűjét állához emeli, és próbálgatja rajta a frissen gyantázott vonót. Éreztem az illatát a megmunkált fának, a szappannak, amivel nem sokkal korábban arcot mosott s csak szállt a fehér por ahogy siklott a lószőr a keskeny húrokon. Zsongott a szívem, s vörös minden árnyalata szikrázott a vásznon. Szinte elfelejtettem az évnek mely napját írja a naptár, nem tudtam nyár van e vagy tél hiszen csodálatos világom szobám négy fala közé zárt, s így lehettem csak végtelenül szabad.

Telt múlt az idő, s én egyre csak elhibáztam mindazt, ami a szívemben oly tökéletesen élt. Láttam a képet, de valahogy a valóság lekicsinyítette valamilyen olcsó másolattá, amely nem méltó arra, hogy szögre akasszák. S újra csak néztem Őt, ahogy fehér csuklóit imára emeli a nyirkos templom falai közt, halkan fohászkodik egy nemesebb létért, majd puhán áll fel s lépdel a kopott piros szőnyegen a hatalmas kapu felé. Még utoljára visszanéz, s a szenteltvízzel keresztet rajzol a homlokára, majd áhitatos szívvel útnak indul a verőfényben. A macskakövek dalra fakadnak ahogy lába puhán érinti őket, s minden zeng bong körülötte amerre jár. Az én ecsetemből pedig folydogál a méz minden árnyalata a vászonra, de amint kinyílik a szemem, ostobának tűnik minden próbálkozás. Elvetem ezt is, mint megannyi elődjét, s lassan ellep a homály…

… Gyönyörűek a képek – mondta a lány a dülledő szemű riporternek – megelevenedett valami amikor beléptem a műterembe. Dalra fakadt a lelkem, ahogy végigmentem a sorok között, s egyre csak arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy ilyen nagy művészek nem érhetik meg ahogy lelkük életre kel a falakon. Aprónak érzi magát az ember amikor ilyen óriások közt jár. Azt hiszem ő igazán tudhatta mi a szerelem. – s ahogy ezt kimondta megindult az ajtó felé a szikrázó vakuk fényében. Puhán lépdelt a daloló macskaköveken át s zengett bongott körülötte minden amerre járt. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.