Sokáig időztem a tenger partján. Éjszakákon át csak hallgattam a víz békés morajlását. Elöntötte szívemet a túlcsorduló boldogság, hogy van mellettem Valaki. Hogy hallom lépteinek puha rezgéseit a part homokján, hogy szíve együtt lüktet az enyémmel a föld szívében, akár az anya, aki érzi megannyi apró billentyű játékát a keble alatt, aki tudja, hogy csoda az ami benne lakozik. Valaki azt mesélte, hogy amikor kisgyermek volt, attól félt, ha csak Ő marad ébren az éjszaka csendjében olyan hangokat hall majd, és olyan lényeket lát, amiket csak a bátor Virrasztók. Én nem voltam bátor - mondta - Amikor alszunk, álmunkban a lelkünk fényévnyi távolságokat jár be, hogy megtalálja a párját, ha kell, a világ túlfelén. Találkoznak a Hold karimáján és végtelen történeteket mesélnek egymásnak, amig eljön a reggel. Aztán felébredünk, és elindulunk a messzeségbe megtalálni azt, akivel mindig csak álmunkban egyesülünk. A kérdés csupán, hogy látunk e a szívünkkel akkor is, amikor a többi érzékszervünk elnyomja a lélek hangjait. Ne félj hát a sötétben - mondta - még akkor sem, ha nem vagyok veled, ha nem hallod a lélegzésem. A Te lelked úgy ragyog, akár a tábortűz lángja a fekete éjszakában. Amikor egyedül leszel, és elhagyott minden reményed én szentjános bogarakat küldök majd neked, hogy lámpásaid legyenek és utat mutassanak az éj labirintusában. Hogy szikrázzanak, akár a pattogó tűz lángja, akkor is ha már kialudt a csillagok fénye. ... Csodálva figyeltem Őt, ahogy a szeretetről beszélt. Aztán meghallottam ahogy dobogni kezd alattunk a föld. A szívem verni kezdett egyre jobban és jobban. A föld szellemeinek hangját követtem, amig el nem értem az öböl széléhez. Hatalmas tábortűz lobogott, melyből a pernyék a Hold csücskét kapdosták, mint megannyi magasba vágyó szikra. Ott voltak ők. A Virrasztók. Vigyázták az Ember álmát, hogy a föld dobogása rezgésben tartsa szívét amíg lelke messzi tájakon jár. Ősi táncot lejtettek, amit földi halandó ésszel meg nem érthet, mikéntjét szeme nem láthatja. Bőrük színe akár a réz, szemük akár az ében feketéje, óriások, kiknek nagysága földi mértékkel ki nem fejezhető. Szívük egy ritmust ver a föld szívével, békéjét vihar nem korbácsolhatja fel. A láng amit gyújtanak, soha el nem alszik. Kezük érintése gyógyír a beteg léleknek, kiáltásukat a mindenség pereme veri vissza. .... Odakuporodtam hát a tűz mellé, az Ember mellé, aki nem látja a csillagokat. Szívünk egy ritmusra dobbant a föld szívével. Álmunkat Valaki vigyázta, a Virrasztók ébren tartották lelkünk lángját. Éreztem, ahogy áramlik bennem az élet, ereimben lüktet a vér, éreztem, ahogy betakar minket a föld, ahogyan egykor Anya tette, és végtelen békével borította rám óvó szárnyait az álom. Csoda volt az az éjjel.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.