Minden Karácsonykor ugyanazt kívánta. Nézte a hatalmas fát, ahogy ágain egy egy fényes csillag világolt, nézte az ablakon át a lassan szitáló hópelyheket, szívébe zárta a család melegét, a fényeket, ahogy Édesanyja halkan énekel, szemével a csillagszóró lehulló szikráit kereste. Azt kívánta, legyen mindig ünnep, lelkében világoljanak örökké a fenyőfán ücsörgő gyertyák lángjai. Sok sok esztendő telt el, s most is azt kívánja mint akkor. A család melegét, s hogy egyszer majd ő énekelhessen a fa előtt csöndesen, ahogy egykor Édesanyja tette, hogy egy csillogó szemű gyermek óriásnak és varázslatosnak lássa az ezüstös fát, amit oly gonddal díszített. Hogy adhasson ünnepet, minden szívnek, hogy biztosan tudja, egyszer majd úgy fog rá emlékezni egy felnőtté cseperedett várva várt gyermek, ahogy egykor ő tette, ott a szikrázó fenyőfa tövében. Ezért, hogy kívánsága egyszer megértő fülekre leljen, odafent, ahonnan Isten, vagy a Sors, a Teremtő, a Mindenség figyeli, minden évben ugyanazt kívánta... Elfogadást, szeretetet és békességet a szívébe. Ünnepet, csillagszórós ezüstfenyőt és karácsonyi fényeket ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.