A kissé poros könyvespolc második emeletén lakott a kerámia elefánt. Hosszú ormánya a végtelenbe mutatott, alján felirat görbe betűkkel: Afriklából, Tőlem. Sok emléket őrzött, melyeknek tudója, és átélője a húszas évei vége felé közelítő Hanna volt. Hanna egy ügyvédi irodában dolgozott, ahol nap mint nap rengeteg ember megfordult, köztük szép reményű ügyvédek, pereskedő ügyfelek és maga a Főnök, aki létrehozója és működtetője volt a jól menő cégnek. Ötven körüli elvált férfi volt, aki alapjaiban bukásra ítélt házassága után a sikeres, gazdag agglegények keserédes ám annál fényűzőbb életét élte. Hanna nap mint nap kacér pillantásokkal üdvözölte a dél körül beeső Főnökét, s néha maga sem tudta hogy miért, de már a köszöntésétől is zavarba jött. Minden nap készült arra a néhány másodpercre, amikor áthalad a tekintélyes előszobán, elsétál a precízen rendben tartott íróasztala mellett, s egy közömbös biccentéssel a már előre elkészített kávéjáért nyúl. Sok tejjel, cukor nélkül. Hanna ilyenkor zavartan igazgatta frissen mosott haját, majd ahogy lassan csukódott az iroda ajtaja, hintázni kezdett a kacéran hömpölygő illatfelhőben, ami kicsit édes volt, kicsit szúrós, de valahogy megbizsergette a lány minden érzékszervét a feje búbjától a lábujja hegyéig. Szinte szertartásosan készült az ebédszünetre, amikor benyithatott a cseresznyeszín fémkilincses ajtón, és szerény mosollyal az arcán kikéreckedhetett a sarki kifőzdébe ahol általában minden nap ugyanazt ette. Zöld salátát grillezett csirkével, ásványvízzel, a végén egy zöld teával leöblítve. Hanna vigyázott az alakjára. Egy hónapban egyszer evett édességet, akkor is mértékkel épp csak az íze végett. Minden másnap kocogni ment, havonta kétszer kozmetikushoz, fodrászhoz, manikűröshöz, hiszen mégiscsak egy jól menő iroda asszisztense, ő az aktarengeteg szakértője, az iktatás és a levélkezelés mindentudója, aki nélkül – minden bizonnyal – összeomlana a cég.

Ebéd után Hanna visszaült műbőr székébe, unottan piszkálgatta a tűzőgépet, kávét főzött, és a papírokat rendezgette. Ilyenkor általában nem volt már semmi dolga, de nem mert szólni, félt hogy a Főnök azt gondolja majd, ki akar bújni a munka alól. Így várta azt a soha eljönni nem akaró pillanatot, amikor nyikkan a fémkilincs, s a Főnök gondterhelt arccal elviharzik, elmenőben odalöttyintve Hannának egy flegma biccentést. Ekkor a lány nagyot sóhajtott, szemei tágra nyíltak, majd utoljára kikukucskált a bejárati ajtón, hogy meggyőződjön róla tiszta a levegő, majd kulcsra zárta, odalépett nett retiküljéhez, kivett belőle egy doboz amerikai cigarettát és mámorosan, mint a csatába induló hősök berontott a főnöki irodába, végighevert a fényesre csiszolt asztallapon és kéjesen rágyújtott. Így zajlott ez nap mint nap, s Hanna minden reggel kissé félve ült le asztalához, hiszen demoklész kardjaként lebegett fölötte a lebukás veszélye. Titkon reménykedett abban, hogy a Főnök megérzi majd a füstszagot, vagy észreveszi a virágföldbe elásott csikkek egyikét, s akkor behívatja őt féltve őrzött irodájába, és ott lehet végre, és észreveszik, hogy történt valami, hogy valamely rejtélyes oknál fogva idegenek jártak a helyiségben, s akkor igen, akkor majd őt veszik elő, és ő lesz a középpontban. Így teltek el hónapok, de nem történt semmi. Mígnem egy őszi reggelen csörgött a telefon, Hanna felvette, s a Főnök hívatta őt. Hanna nem tudta, sírjon vagy nevessen, lepergett előtte minden, hirtelen döntésképtelen lett, hogy tagadja e vagy beismerje tettét, hiszen senki nem feltételezné éppen őróla, hogy betörne a Főnök irodájába, de az is lehet hogy valaki kileste, meglátta, hiszen gyanakodtak rá, épp ezért nem szóltak. Aztán nyikkant a fém kilincs, Hanna benyitott a szentélybe, odalépett az asztalhoz, s mint aki a vádlottak padján áll, lesütött szemmel várta Főnöke ítéletét.

-              -   Hanna kedves. A cégnél leépítés van, nem sikerült hozni az előírt tervet. Az Ön munkája értékes és nélkülözhetetlen volt számunkra, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy megköszönjük eddigi fáradozásait és megválunk Öntől. Pakoljon össze, ne aggódjon, Pazar ajánlólevelet írok majd.

      Azzal füléhez emelte telefonját, flegmán intett és jelezte Hannának, hogy távozhat. Hanna viszonylag közönyösen fogadta a hírt. Hazafelé menet betért a sarki vegyesboltba, csokoládét és cigarettát vett, majd otthon a könyvespolchoz lépett, megfogta a második emeleten lakó kerámia elefántot és egy hirtelen mozdulattal kihajította az ablakon. Könnyek szöktek a szemébe, az üvegszilánkok recsegtek ropogtak meztelen talpa alatt, s ő mámorosan gyújtott rá amerikai cigarettájára, miközben észre sem vette, hogy a csiszolt parkettát szép lassan beteríti a vére. Becsapva érezte magát. Majd flegmán legyintett egyet, leroskadt a műanyagfóliás kanapéra és pokolian fájt a szíve. Élvezte ahogyan hasad. Élvezte hogy érez. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.