Ahogy lehullott az első falevél a fákról, ahogyan halványul a nap fénye, hűvösebbek az esték, a levegőnek furcsa füstös illata lesz .... Belopakodott az ősz a városba. Szeretem az őszt. Különös és titokzatos, nem tudni, mikor hullik le az első hó, mikor süt ki újra a nap ... Amikor lassan észrevesszük egy este, hogy már sötét van, és hogy rövidebbek a nappalok. Minden napsütése pillanatnak úgy örülünk, mintha sosem éreztük volna a melegét. Szeretem az őszt. Mintha minden lelassulna, esténként, mintha lábujjhegyen járkálnának az emberek, nehogy valamit megzavarjanak. Ahogyan a fekete fehér filmek: recsegnek, hamiskás a dallamuk, néha alig látni, mi történik... Mégis olyan jó nézni, mert egy szelet abból, ami egyszer érték volt. Behúzódunk az odúinkba, abban reménykedve, hátha kihúzzuk a takaró alatt tavaszig. A természet olyan elegánsan haldoklik, mintha azt üzenné kifogyhatatlan szín-arzenáljával, hogy most valami különleges jön, de ne feledj el, mert visszatérek, csak meg kell újulnom... Ahhoz viszont kicsit meg is kell halnom. 

   Nem távozik nyom nélkül. Ahogyan Karádi énekli : "...Oly hiába oltom el a lámpát estefelé, nem sötét az én szobám sosem... két szemednek izzó fénye villan felém, ezt nem feledem, sosem feledem... Mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók. ...."

   Kerestem egy képet, ami különleges. Ami megmozdít kicsit, inspirál, motivál, előhoz egy olyan érzelmet, ami nem mindennapi. Megtaláltam! Nem tudnám megmondani mi fogott meg benne. Ránézek, és látom a törődést, a gondoskodást, a mély szeretetet , a türelmet. A soha nem múló odafigyelést és kíváncsiságot. Olyan érzéseket, amit nem osztogatunk csak úgy akárkinek. Amit félve helyezünk bele egy óvó tenyérbe, reménykedve abban, hogy óvni fogja a széltől is. Ilyen pillanatokban még védtelennek lenni sem olyan riasztó, hiszen rendíthetetlenül ég bennünk az érzés, hogy olyasmit adtunk, ami igazán érték. Várunk a válaszra, ami ha nem is jön, boldoggá tesz maga a tudat is, hogy maradandót alkottunk, megdobbantottunk egy szívet. 

   Szeretem az őszt. Arra emlékeztet, hogy tudok érezni, hogy meg van bennem a képesség, hogy nyomot hagyjak, hogy átadjak valamit magamból, ami előidéz egy villanást, ami nem feledek, sosem feledek. Szeretem az őszt, mert arra emlékeztet, hogy a halványuló lámpafények alatt, az őszi levélhullásban adtam valamit, ami nyomot hagyott...

   "...Oly hiába oltom el a lámpát estefelé, nem sötét az én szobám sosem...két szemednek izzó fénye villan felém, ezt nem feledem, sosem feledem... Mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók. ...."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.