Szikrázóan ragyogott a nap azon a kora téli délutánon. Gyémántként csillogtak az apró pelyhek, amik mind mind alkotórészei voltak a hatalmas hófehér dunyhának. Hórihorgas dombjaim lábánál sétáltam, s éreztem ahogy bizsereg alattam a föld minden porcikája. Mintha nyújtózna egy hosszan tartó édes álom után, melyből kissé fájó a felébredés, melybe vissza vissza vissza húz a szívem nappalom minden egyes percében. Az útról álmodtam, ahonnan jöttem s amely úgy sejlett mintha még nem érintette volna lábam köveit, mégis vonzott, hívogatott maga felé. Vágytam a messzeséget s vitustáncot jártak bennem a szabadság hírnökei. Haraptam a levegőt, éreztem és tudtam, újból útra kell kelnem a horizont felé, hogy visszatérhessek oda, ahonnan indultam. Sok minden változott bennem. Napról napra, évszakról évszakra s minden tavasszal, ahogy meghallottam az első hazatérő madarak énekét, dallamaik újra szóra bírták bennem a gondolatokat. Vándorútjukról meséltek amikor kis fáim közt bóklásztam. A tenger kékjét trillázták melynek mélyén óriások őrzik a békét, a nap aranyát dalolták, amely óvón simogatta tarka tollaikat ahogy a hajnali légben siklottak. Szélfútta hegyeimről énekeltek, melyek büszkén s rendíthetetlenül üzenik a világnak, bennünk rejlik a föld ereje. S meséltek a fényekről, amik fáklyaként pislognak az esti égbolton, amelyek aláhullnak, majd visszatérnek, üzenvén, egy új álom van születőben a távoli horizonton. A Föld szívében dobogott az én szívem is. Sok minden változott. Itt ott színes foltok fedték lelkemet egykori tátongó sebek helyén s mind gyógyírre vágytak valahol a jövőben s mégis a múltban kutatva. Nyughatatlan vérem zubogni kezdett bennem s tudtam, nem várhatok tovább. Útra kell kelnem. A csillagok közé, a tengerek mélyére, az ég kékje felé. Új mezsgyéket kellett keresnem, amelyek régi történeteimhez vezetnek vissza. A lelkem legmélyére vágytam. Valaki mesélte egykor, mindannyiunk szívében megbújik egy Titok. Egy kiismerhetetlen, csillapíthatatlan vágy, s amíg meg nem fejtjük lelkünk eme titkos rejtelmét, rá nem döbbenünk mi végre lélegzünk percről percre, mi az aminek okán vándorutunkat megkezdtük, nem teljesedhet ki létezésünk. Vágytam a messzeséget s vitustáncot jártak bennem a szabadság hírnökei. Útra kellett kelnem.

 A kissé poros könyvespolc második emeletén lakott a kerámia elefánt. Hosszú ormánya a végtelenbe mutatott, alján felirat görbe betűkkel: Afriklából, Tőlem. Sok emléket őrzött, melyeknek tudója, és átélője a húszas évei vége felé közelítő Hanna volt. Hanna egy ügyvédi irodában dolgozott, ahol nap mint nap rengeteg ember megfordult, köztük szép reményű ügyvédek, pereskedő ügyfelek és maga a Főnök, aki létrehozója és működtetője volt a jól menő cégnek. Ötven körüli elvált férfi volt, aki alapjaiban bukásra ítélt házassága után a sikeres, gazdag agglegények keserédes ám annál fényűzőbb életét élte. Hanna nap mint nap kacér pillantásokkal üdvözölte a dél körül beeső Főnökét, s néha maga sem tudta hogy miért, de már a köszöntésétől is zavarba jött. Minden nap készült arra a néhány másodpercre, amikor áthalad a tekintélyes előszobán, elsétál a precízen rendben tartott íróasztala mellett, s egy közömbös biccentéssel a már előre elkészített kávéjáért nyúl. Sok tejjel, cukor nélkül. Hanna ilyenkor zavartan igazgatta frissen mosott haját, majd ahogy lassan csukódott az iroda ajtaja, hintázni kezdett a kacéran hömpölygő illatfelhőben, ami kicsit édes volt, kicsit szúrós, de valahogy megbizsergette a lány minden érzékszervét a feje búbjától a lábujja hegyéig. Szinte szertartásosan készült az ebédszünetre, amikor benyithatott a cseresznyeszín fémkilincses ajtón, és szerény mosollyal az arcán kikéreckedhetett a sarki kifőzdébe ahol általában minden nap ugyanazt ette. Zöld salátát grillezett csirkével, ásványvízzel, a végén egy zöld teával leöblítve. Hanna vigyázott az alakjára. Egy hónapban egyszer evett édességet, akkor is mértékkel épp csak az íze végett. Minden másnap kocogni ment, havonta kétszer kozmetikushoz, fodrászhoz, manikűröshöz, hiszen mégiscsak egy jól menő iroda asszisztense, ő az aktarengeteg szakértője, az iktatás és a levélkezelés mindentudója, aki nélkül – minden bizonnyal – összeomlana a cég.

Ebéd után Hanna visszaült műbőr székébe, unottan piszkálgatta a tűzőgépet, kávét főzött, és a papírokat rendezgette. Ilyenkor általában nem volt már semmi dolga, de nem mert szólni, félt hogy a Főnök azt gondolja majd, ki akar bújni a munka alól. Így várta azt a soha eljönni nem akaró pillanatot, amikor nyikkan a fémkilincs, s a Főnök gondterhelt arccal elviharzik, elmenőben odalöttyintve Hannának egy flegma biccentést. Ekkor a lány nagyot sóhajtott, szemei tágra nyíltak, majd utoljára kikukucskált a bejárati ajtón, hogy meggyőződjön róla tiszta a levegő, majd kulcsra zárta, odalépett nett retiküljéhez, kivett belőle egy doboz amerikai cigarettát és mámorosan, mint a csatába induló hősök berontott a főnöki irodába, végighevert a fényesre csiszolt asztallapon és kéjesen rágyújtott. Így zajlott ez nap mint nap, s Hanna minden reggel kissé félve ült le asztalához, hiszen demoklész kardjaként lebegett fölötte a lebukás veszélye. Titkon reménykedett abban, hogy a Főnök megérzi majd a füstszagot, vagy észreveszi a virágföldbe elásott csikkek egyikét, s akkor behívatja őt féltve őrzött irodájába, és ott lehet végre, és észreveszik, hogy történt valami, hogy valamely rejtélyes oknál fogva idegenek jártak a helyiségben, s akkor igen, akkor majd őt veszik elő, és ő lesz a középpontban. Így teltek el hónapok, de nem történt semmi. Mígnem egy őszi reggelen csörgött a telefon, Hanna felvette, s a Főnök hívatta őt. Hanna nem tudta, sírjon vagy nevessen, lepergett előtte minden, hirtelen döntésképtelen lett, hogy tagadja e vagy beismerje tettét, hiszen senki nem feltételezné éppen őróla, hogy betörne a Főnök irodájába, de az is lehet hogy valaki kileste, meglátta, hiszen gyanakodtak rá, épp ezért nem szóltak. Aztán nyikkant a fém kilincs, Hanna benyitott a szentélybe, odalépett az asztalhoz, s mint aki a vádlottak padján áll, lesütött szemmel várta Főnöke ítéletét.

-              -   Hanna kedves. A cégnél leépítés van, nem sikerült hozni az előírt tervet. Az Ön munkája értékes és nélkülözhetetlen volt számunkra, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy megköszönjük eddigi fáradozásait és megválunk Öntől. Pakoljon össze, ne aggódjon, Pazar ajánlólevelet írok majd.

      Azzal füléhez emelte telefonját, flegmán intett és jelezte Hannának, hogy távozhat. Hanna viszonylag közönyösen fogadta a hírt. Hazafelé menet betért a sarki vegyesboltba, csokoládét és cigarettát vett, majd otthon a könyvespolchoz lépett, megfogta a második emeleten lakó kerámia elefántot és egy hirtelen mozdulattal kihajította az ablakon. Könnyek szöktek a szemébe, az üvegszilánkok recsegtek ropogtak meztelen talpa alatt, s ő mámorosan gyújtott rá amerikai cigarettájára, miközben észre sem vette, hogy a csiszolt parkettát szép lassan beteríti a vére. Becsapva érezte magát. Majd flegmán legyintett egyet, leroskadt a műanyagfóliás kanapéra és pokolian fájt a szíve. Élvezte ahogyan hasad. Élvezte hogy érez. 

 Leült mellém lassan, kedvesen, olyan öregurasan. Nem mertem kérdezni, csak néztem ahogy ujjai közt forog a vizespohár s ő megváltó gondolatokat morzsol valahol félúton a szíve és az agya közt. Kócos, szélfútta haját meglebbentette olykor a kintről beszökő huzat, és csend volt. Meg békesség. Nem sokkal később türelmetlenül dobolni kezdett a kopott asztallapon, és sürgetően forgatta ősz halántékát. Aztán nagyot sóhajtott és rám szegezte bús tekintetét.

-          Annyi kérdésem van – szólaltam meg zavartan, kicsit rekedten a hosszú hallgatástól – de most valahogy egy sem jön a számra. Mióta tudod, hogy vége lesz?

-          Vége? Én úgy terveztem, hogy most kezdődik újra. Tudod néha tiszta lapot kell nyitni, hiszen én is hibázhatok. Régóta csinálom már ezt, de most valahogy nem úgy sikerült ahogy elképzeltem akkor, azon a csendes délutánon. Tudtam, hogy páran elégedetlenkednek majd… de hogy ennyien? Pedig korábban sokan kedveltek, aztán egyre többen és többen, de egy ponton kicsúszott a kezemből az irányítás és azt hiszem az egyetlen ésszerű megoldás most az újrakezdés. Persze a legtöbben ennek sem örülnek, de az én döntéseim mindig hosszútávon hoznak gyümölcsöt.

-          Hogyan ér majd véget?

-          Nem szeretnék erről túl sok részletet elárulni, hiszen akkor elmaradna a várva várt csinnadratta. Annyit azért elárulhatok, hogy mint mindig most sem az lesz, amire a legtöbben számítanak. Vannak találgatások, amik közelítenek az igazsághoz, de úgy érzem, hogy ez a mostani, az utolsó, minden eddiginél nagyobb visszhangot kelt majd. A jövőre nézve minden esetre konkrét terveim vannak, gyakorlatilag minden másként lesz. Azt hiszem, a legfontosabb amit tanultam az elmúlt időszakból, hogy rossz volt a megközelítés és máshogy kell hozzáfogni, mint kétezer évvel ezelőtt. Változnak az idők és nekem is haladnom kell a korral. Azt hiszem kicsit megalkuvó lettem.

-          Melyik az az időszak – kérdeztem bizakodva – amire a legszívesebben emlékszel vissza, amikor úgy érezted minden olyan lett ahogy megálmodtad?

-          Nehéz erre válaszolni – mondta, miközben nagyot sóhajtott és szelíd mosoly görbült az arcára – mert én minden pillanatban úgy éreztem, hogy ami van és ami volt egészként nézve tökéletes. Nekem kedves minden perc ami eltelt, hiszen a cél öröktől fogva az volt, hogy a boldogság és a békesség általános legyen és úgy gondolom ehhez minden eszköz és lehetőség biztosítva lett a részemről. Ennek ellenére megdöbbenve tapasztaltam a Földön eltöltött útjaim során, hogy azt amit én gonddal és szeretettel adtam és készítettem azt sokan az ablakon szórják ki két kézzel. Ilyenkor például elszomorodtam, mert nem értettem az okát. Aztán – folytatta csüggedő szemmel – úgy gondoltam, hogy van akinek egy kicsit több idő kell a felismeréshez, így várakoztam, sőt sokakkal beszélgettem is és érdeklődve figyeltem, hogyan mesélnek az életükről a gondjaikról, az örömeikről és a mindennapokról. És az egészben pont az volt az érdekes, hogy nem látták a fától az erdőt. Tőlem várták a megoldást, holott ott volt az orruk előtt. Azt hiszem ezen a ponton adtam fel a próbálkozást. Vagy nem kellett volna?

      Ezen a ponton megakadtam, hiszen nem voltam rá felkészülve, hogy visszakérdez az ősz halántékú öregúr, akinek a pohara már félig kiürült, s a húsz perce leadott rendelése még mindig késett. Zavaromban a papíromat gyűrögettem, amin ezer kérdés sorakozott, de választ mégsem találtam. Aztán belekezdtem, kicsit félve..

 Volt benne valami ami irányította az ujjaimat amikor rajzoltam. Valahogy megelevenedett bennem minden kép és minden gondolat, ami egykor még csak felsejleni látszott egy egy megmerevedett délutánon. Csak eszembe jutott és már csordogált ecsetembe a szivárvány összes árnyalata, a tér minden formája és tartalma, s csak áramlott bennem keresztül a fejem búbjától a lábujjam hegyéig valamilyen megmagyarázhatatlan bizsergés. Aztán kinéztem az ablakon és este lett. Kimentem a konyhába, kinyitogattam a szekrényeket, de nem volt semmi ami jól esett volna, úgyhogy inkább töltöttem magamnak egy pohár vizet, és visszaültem a vászon elé. Csak néztem őt, a gondolatot ami képpé fogant általam, és elképzeltem ahogyan végigsétál lágy posztói közt a perzselő napsütésben abban a kis utcában ahol már annyiszor jártam. Éreztem az illatát, hallottam ahogy magában dudorászik és elképzeli ahogyan hazaér majd, legombolja magáról a napszítta textilt, és végignyújtózik a recsegő ropogó kereveten. Láttam ahogy gondolatban kis terveit szövi életről, halálról és az édes szerelemről.

Aztán reggel lett s engem vonzott a vászon. A forró kávém már kihűlt mire beleöntöttem a cukrot, annyira elfoglalt a megfelelő ecset kiválasztása, hiszen nemes volt az érzés, minek megfestéséhez nem állhattam hozzá valami szedett vedett pemzlivel. Ahogy lehunytam a szemem, megint láttam magam előtt, ahogyan cseresznyeszín hegedűjét állához emeli, és próbálgatja rajta a frissen gyantázott vonót. Éreztem az illatát a megmunkált fának, a szappannak, amivel nem sokkal korábban arcot mosott s csak szállt a fehér por ahogy siklott a lószőr a keskeny húrokon. Zsongott a szívem, s vörös minden árnyalata szikrázott a vásznon. Szinte elfelejtettem az évnek mely napját írja a naptár, nem tudtam nyár van e vagy tél hiszen csodálatos világom szobám négy fala közé zárt, s így lehettem csak végtelenül szabad.

Telt múlt az idő, s én egyre csak elhibáztam mindazt, ami a szívemben oly tökéletesen élt. Láttam a képet, de valahogy a valóság lekicsinyítette valamilyen olcsó másolattá, amely nem méltó arra, hogy szögre akasszák. S újra csak néztem Őt, ahogy fehér csuklóit imára emeli a nyirkos templom falai közt, halkan fohászkodik egy nemesebb létért, majd puhán áll fel s lépdel a kopott piros szőnyegen a hatalmas kapu felé. Még utoljára visszanéz, s a szenteltvízzel keresztet rajzol a homlokára, majd áhitatos szívvel útnak indul a verőfényben. A macskakövek dalra fakadnak ahogy lába puhán érinti őket, s minden zeng bong körülötte amerre jár. Az én ecsetemből pedig folydogál a méz minden árnyalata a vászonra, de amint kinyílik a szemem, ostobának tűnik minden próbálkozás. Elvetem ezt is, mint megannyi elődjét, s lassan ellep a homály…

… Gyönyörűek a képek – mondta a lány a dülledő szemű riporternek – megelevenedett valami amikor beléptem a műterembe. Dalra fakadt a lelkem, ahogy végigmentem a sorok között, s egyre csak arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy ilyen nagy művészek nem érhetik meg ahogy lelkük életre kel a falakon. Aprónak érzi magát az ember amikor ilyen óriások közt jár. Azt hiszem ő igazán tudhatta mi a szerelem. – s ahogy ezt kimondta megindult az ajtó felé a szikrázó vakuk fényében. Puhán lépdelt a daloló macskaköveken át s zengett bongott körülötte minden amerre járt. 

 Halina átlagos lány volt. Az élete hétköznapi mederben folydogált napról napra, óráról órára, percről percre. Reggel felkelt, kávé, zene, zuhany, omlett, város, kipufogó, ajtó, páternoszter, asztal, szék, papír… Ebédszünetben merengett az időjárás szeszélyén, ha bókoltak neki a körmét rágta,s a haja mindig fel volt tűzve, pedig majdnem a derekáig ért már. Átlagos fizetést kapott, átlagos életet élt, és talán nem is vágyott többre. A szabadnapjain szeretett olvasgatni, megszámolni a héten hány levél száradt el egyetlen páfrányán, és nagyon szerette amikor váratlan hívást kapott egy téves számról, egy ismeretlen embertől. Egyszer látott egy filmet, amiben így indult a Nagy Szerelem. Úgy hitte, majd felveszi a kagylót, beleszól egy idegen, akinek hallja majd a mosolyát a kagyló másik végén, aztán beszélgetni kezdenek valamilyen megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve, és legközelebb már nem téves lesz a hívás, hanem őt fogja hívni, magát Halinát. És Halina elképzeli, hogy milyen lehet a haja, a bőre színe, milyen magas és hány gombóc fagyit tud megenni egyszerre. Tudni fogja majd, hogy hány gyermeket szeretne, hogy egy átlagos albérletben lakik egy páfránnyal és egy átlagos pókkal a sarokban és hogy bár nem egészen úgy néz ki ahogyan holdvilágos éjszakákon elképzelte, azért mégis nagyon fogja szeretni, mert úgy világol a lelke. Aztán hazaviszi a húsvéti vacsorára, ahol a leendő anyósa teasüteménnyel kínálja majd, ami ugyan száraz és ízetlen, Halina mégis falni fogja, csak hogy lássák, valóban illedelmes lány. Aztán egy átlagos estén letérdel  majd elé Téves Hívás, és ujjára húzza a gyűrűt, sírás, nevetés, kacagás a múlton, könnyes szemek, gömbölyödő pocak, páfrány, pók a sarokban, ízetlen teasütemény és igen, Halina boldog. Nem nagyon csak éppen annyira, amennyire kell. Aztán egy hófödte délutánon melléül a kislánya, aki még nem nő, de már nem is gyermek, és megkérdezi, hogy anya, te hogyan ismerted meg apát? Igen, Halina ezt a részt várja a legjobban, ez a legizgalmasabb az egész történetben, mert ekkor elmeséli majd, hogy az egész egy félreértés volt, de sorsuk eleve elrendeltetett, és nem lehet véletlen, hogy Téves Hívás több ezer telefonszámkombináció közül pont az övére hibázott rá .- Ennél a mondatnál nosztalgikus kacaj csendül majd fel, és olyan titkok gyűlnek majd a szeme sarkában amit csak ő ismer és amit soha nem feled majd el. - És hogyha csak egyetlen számot másként tárcsáz, akkor Te kislányom most nem ülnél itt mellettem ezen az átlagos téli délutánon. Ekkor a gyermek szemében eddig ismeretlen tüzek kezdenek lobogni, és álmokat sző arról, hogy az ő párja is egyszer majd egy véletlenek sorozatára fűzött láncolat végpontjaként őreá talál majd ugyanúgy, ahogy Téves Hívás egykor Halinára.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták leginkább Halinát, olyannyira, hogy rögeszméjévé vált ez a fantáziakép, és egy átlagos szabadnapján elővette a vaskos sárga telefonkönyvet és pontosan 624 ismeretlen számot tárcsázott fel reménykedve abban, hogy egyszercsak a kagyló másik végén egy beszélgetés kezd majd pöndörödni egy átlagos délután kétségbeesett percében. Aztán beeseteledett, és Halina tudta, mostmár illetlenség telefonálni, így hát félretette a piros készüléket és megkente magának a szokásos szerda esti szendvicsét. Eltelt egy hét és Halina egyre inkább röstellte, hogy ilyen ostoba módon kifordult átlagos élete az átlagos mederből, sőt rettegett, hogy  rájön majd valaki a 624 felhívott ismeretlen ember közül, hogy ő bizony egy idegeneket zaklató telefonbetyár. Aztán este lett, majd reggel és csütörtök lévén a postás csilingelt a telefonszámlával a kezében. Egészen átlagos forma volt, oldaltáskája unottan csüngött vállain, és végtelenül közönyösen nyújtotta át az igen vaskos számlát. Halina felnyitotta a borítékot, és amikor meglátta, hogy átlagos fizetésének majdnem a fele ostoba fantazmagóriájának köszönhetően a telefonszámla kiegyenlítésére megy majd el, hirtelen megcsapta egy fullasztó légáramlat és az átlagos postás átlagos karjaiba omlott. Majd este lett és reggel, pöndörödni kezdett egy beszélgetés, mely hosszan folydogált át Halina vérkeringésén, a páfrány porig száradt, az átlagos póknak átlagos halála lett, lágyan ringtak az évek tova, és Halina azon kapta magát, hogy omlós képviselőfánkot majszolgat a sarki cukiban az átlagos postással. Szárnyra kapott a hír, a hétköznapi lányról, akit véletlenekből szőtt láncolatok sora vezetett el átlagon felüli végzetéhez. S amikor elérkezett a perc, és a lányka, aki még nem volt nő, de már nem is volt gyermek megkérdezte édesanyját egy átlagos téli délutánon, hogy hogyan ismerte meg az apját, Halina annyit válaszolt csupán: kinyitottam az ajtót. 

 Tudod – szólalt meg – olyan elveszett voltam amennyire ember lehet. Egyik napról a másikra belecsöppentem a világodba, és nem értettem, nem tudtam, hol vagyok. Tulajdonképpen kettéhasadtam. Az elmém és a testem nem akart itt lenni, folyvást kereste a kiutat. A szívem viszont azért dobogott, azért lüktetett, hogy itt maradhasson, és barangolhasson ebben az egyedi és számára eddig ismeretlen világban. Amikor a kezembe adtad a Lehetőséget a Föld középpontjában, sokáig csak a zsebemben melengettem, mondván, egyszer majd hasznát veszem… Olyannyira makacs voltam, s oly mélyen lepett már el az önsajnálat mocsara, hogy azt éreztem, nincs már menekvés, elérkezett számomra a vég. S akkor hirtelen a zsebemhez kaptam és elővettem a gyöngyöket, amiket egykor adtál. Eszembe jutott ahogy beszélgettünk, s tudtam, mi már sokkal korábban találkoztunk mint amit az elmém felfogni képes, viszont a szívem mélyén megszólalt Valaki, aki tudta, hogy mi ketten együtt ücsörögtünk valaha azon a langyos tavaszi reggelen a domboldalon, s együtt számláltuk a csillagokat az égbolton. Felnéztem, s a felhők közül albatroszok szárnyán érkezett felém a Messzelátók egyike, ki korábban a Lehetőséget helyezte kezedbe. Hosszan repültünk a szelek hátán, s én elérkeztem a tengerhez ahol hálót szőtt nekem a szépséges Gyógyító. A hajó, mellyel útnak indultam, idáig hozott, a lépcső fokára. Azért vagyok itt, mostmár teljes Emberként, kinek testében már ott lakozik Valaki lelke, hogy társad legyek a felfelé vezető úton, s hogy tudassam veled, világosságot adtál kezembe, s nincs már az a sötét éjjel, nincs az a végtelen homály, mely félelmet keltene szívemben, mert a Te világodban megtanultam látni. Mert lámpást adtál tenyerembe, mely oly fényes mint a Nap, s amíg a Te lelked világol, bennem is élni fog a fényesség. – ahogy hallgattam szavait, egyre feljebb értünk a kis fénypontokkal övezett lépcsőkön. Közel volt már a hegycsúcs. Néztem őt, kinek már szemeiben szikrázott egy egy csillag, s boldogsággal töltötte el szívemet a tudat, hogy fénnyel ajándékozhattam meg egy Ember lelkét. Nem tudtam hogyan lehetséges mindez, csak abban voltam biztos, s hittem szilárdul, hogy mi ketten régi útitársak vagyunk már, akik egyik létből a másikba követik egymást a végtelen körforgásban, pusztán azért, mert éltük csak akkor teljes, ha az egyes világokban felkutatják s megtalálják a másik felüket. Ekkor elárasztja őket a béke és a végtelen nyugalom, s egymás mellett lépkednek azután felfelé a véget nem érő lépcsőkön a Megtisztulás felé. Azt hiszem akkor értettem meg amit egykor Anya mesélt az Emberről, aki nem látja a csillagokat. Talán mindenki keresi Őt, a saját próbatételét, a társát, aki talán más testben él, máshonnan jön, s aki talán nem érti meg, csak érzi, nincs az az akarat, mely elválaszthatná másik felétől, hiszen így lesznek ők ketten egyetlen megismételhetetlen, szétválaszthatatlan egésszé. Értettem és éreztem a gondolatait, a vágyait, az aggodalmait, a félelmeit, mintha valami különös láthatatlan csatornán szivárgott volna át minden, mi róla tudható, s talán hasonlóképpen érzett ő is. Ahogy számlálgattam magamban lassan a lépcsőket, s elhagytam minden egyes fokán egy egy gondolatot, lassan kitisztult az elmém és a lelkem, és megmagyarázhatatlan béke és nyugalom árasztotta el szívemet. Majd egyszercsak véget ért az út, s mi ott álltunk ketten, én és az Ember a Megtisztulás hegyének legmagasabb pontján. Mintha tengelye lett volna a Földnek ez a káprázatos hely, mely körül észrevétlen forgott a vén bolygó.

 Miután a Tanító utamra engedett könnyű szívvel sétáltam lefelé a lankás hegyoldalon. Lépéseim nyomán újabb és újabb fák nőttek ki s én egyik ámulatból a másikba estem érzékelve azt, milyen rendíthetetlen az emberi akarat. Ahogy leértem a hegyről visszanéztem s örült a szívem, hogy részese lehettem ennek a csodának. Elém tárult hát a végső akadály, az utolsó próbatétel. Egészen más volt  a Megtisztulás hegye, mint azok amiket eddig hátrahagytam. Egy kőlépcső tekergett felfelé a csúcs irányába, s az utat egészen furcsa fához hasonló teremtmények övezték. Olyanok voltak mint a Fűz amit a tóparton láttam, annyi volt csupán a különbség, hogy minden egyes ág végén világító lámpások csüngtek, s ettől úgy tűnt, mintha a tejútrendszer csillagai közt lépkednék.Jócskán beesteledett már így fényük óvón követte utamat, s világította meg a végtelen kőlépcsőt. Időnként feltámadt a szél, s békésen ringatta a körülöttem himbálódzó apró fénypontokat. A szívem oly könnyű volt mint azelőtt soha. Nem volt bennem kétség vagy félelem, mindent olyan tisztán és érthetően láttam a múltban és a jövőben egyaránt. Ahogy lépdeltem egyik lépcsőfokról a másikra, Valaki gondolataiban merültem el. Hosszú vándorlásom alatt kísérte minden lépésemet az úton, s most mikor már oly közel jártam a célhoz messze volt tőlem, nem érhettem őt el. Hiányzott a jelenléte, a beszélgetéseink, a tanácsai. Leültem hát a hideg kőre, s csak néztem ahogy az apró fénypontok a levegőben úsznak, s egyenként puhán a vállaimra, majd a tenyerembe telepednek puhán, mintha azt akarnák üzenni, nem vagyok egyedül. Minden porcikámat elárasztotta a fény, olyannyira, hogy semmi mást nem láttam magam körül, csak a halvány fényű lámpásokat. Azelőtt sosem éreztem ilyen átható, megnyugtató békét lelkemben, minden nyomasztó gondolatom feloldódott a végtelenben, s minden egyes pillanatot úgy éltem meg, mintha megszűnt volna forogni az idő kereke. Nem tudom, mennyi ideig ültem így a hideg  kőlépcsőn, csak azt tudom, egyszercsak Valaki megfogta a kezemet, s felsegített a földről. Ránéztem és egészen más volt a tekintete mint eddig bármikor. A szempár ami visszanézett rám egészen hasonló volt az Emberéhez, aki nem látja a csillagokat. Annyi volt csupán a különbség, hogy most nem takarta pilláit hályog, tudtam, már mindent tisztán lát. Elindultunk felfelé a lépcsőn s én nem tudtam, valóság amit látok vagy csupán a képzeletem szüleménye. Mintha eggyé vált volna test és lélek egyetlen tökéletes teremtményben, magában az Emberben, kiért mindezidáig harcoltam, s aki után szüntelenül vágyódtam minden nap és minden éjjel. Csak követtem lépteit felfelé a hegyre, tenyerébe helyeztem minden bizalmat mi a szívemben lakozott s ő óvón mutatta nekem az utat a lámpások fényeitől övezett ösvényen a Megtisztulás felé.

   "Csodák márpedig vannak! - mondta a messziről jött bájital készítő, akinek az életében mindennapos a lehetetlen, kilátástalan helyzetek megváltoztatása egy pillanat alatt - tudja, engem nagyon sokan keresnek meg. Ki ki elmeséli a maga személyes tragédiáját. Úgy érzem, minden szívfájdalom egyenrangú. A szeretteink elvesztése, egy szerelmi csalódás, egy gyógyíthatatlan betegség. Mindegyik veszteség, amelyet úgy érezzük pótolnunk kell, azonnal, még akkor is amikor valami egészen megismételhetetlen tűnik el az életünkből. Amikor ezt a mondatot hallom : nincs már több reményem ... elveszett a hitem ... mindennek vége ... tudja, én ilyenkor arra gondolok, csodák márpedig vannak! A hit abban, hogy semmi sem hiábavaló, hogy mindennek van oka, és értelme, képes megváltoztatni emberi sorsokat, reményt ébreszt és erőt ad, mégha maga a létezés egy hajszálon is függ csupán. Egyszer megkeresett egy asszony. A férje odaveszett a háborúban és egyetlen gyermeke élet és halál közt lebegett, minden egyes levegővétel egy egy újabb ajándék volt. Nem hitt már semmilyen gyógyszerben, kezelésben, annak ellenére, hogy orvos volt és több mint húsz éve minden egyes napon emberi életek felett döntött. Kijárta az iskolát, a legjobb sebész hírében állt hazájában. Akkor, azon a napon mégis engem keresett meg, a bájital készítőt, mert úgy érezte, a tudománya megállt, nem talál már más kiutat. Leült velem szemben, s én láttam rajta, minden reményét a kezembe helyezte. Nagy volt rajtam a felelősség, hiszen a fia történetét hallva nem tudtam volna az állapotát illetően hiú reményekkel kecsegtetni. Ennek ellenére, a nőben oly erősen élt a vágy, olyan szilárdan hitt abban, hogy a fiának élnie kell, lélegeznie kell, még szeretnie kell, hogy hirtelen úgy éreztem, én vagyok az akit meg kell menteni. Elszégyelltem magam, mert nem tudtam neki semmit javasolni, tanácsolni, ígérni, annak ellenére, hogy minden butéliám tele volt jobbnál jobb szerekkel, varázsitalokkal. Végül ránéztem, és ezt mondtam neki : Tudja asszonyom, ami ezekben az üvegekben van, mind szemfényvesztés csupán. Nem találtam fel semmilyen csodaszert vagy elixírt, mely minden sebet begyógyít vagy életre kelti a holtakat. Amit ezekbe a palackokba rejtettem az maga a remény, az emberi hit, melynél nincs erősebb gyógyszer, nincs erősebb mágia. Ennyi csupán a titok, hiszen, ha kezébe adom valakinek a kilátást, a lehetőséget, mégha közvetve is, de elindítok benne egy folyamatot, ami jelentheti egy új élet kezdetét, vagy egy régi élet újjászületését. Az ember szívében rejlő hitnél és akaratnál nincsen erősebb gyógyír! Azzal az asszony felállt és távozott az üzletemből. Nem tudom hogy a fia életben maradt e, csak annyit tudok, évekkel később megláttam egy újság címlapján, amiben mosolyogva nyilatkozott arról, hogy megalapította az első rákos gyerekeknek otthont és kezelést nyújtó intézményt. Tudja, nekem csoda az, amikor emberek felállnak és tovább lépnek. Amikor egy barát leül mellém, és csak vigyáz rám amikor sírok, mert bánatom van. Amikor életem utolsó perceiben fogja a kezemet az aki miatt addig éltem. Amikor nem várt helyről nem várt reménysugár érkezik. Amikor ezt látom, akkor érzem csak igazán, csodák márpedig vannak! "

    Minden Karácsonykor ugyanazt kívánta. Nézte a hatalmas fát, ahogy ágain egy egy fényes csillag világolt, nézte az ablakon át a lassan szitáló hópelyheket, szívébe zárta a család melegét, a fényeket, ahogy Édesanyja halkan énekel, szemével a csillagszóró lehulló szikráit kereste. Azt kívánta, legyen mindig ünnep, lelkében világoljanak örökké a fenyőfán ücsörgő gyertyák lángjai. Sok sok esztendő telt el, s most is azt kívánja mint akkor. A család melegét, s hogy egyszer majd ő énekelhessen a fa előtt csöndesen, ahogy egykor Édesanyja tette, hogy egy csillogó szemű gyermek óriásnak és varázslatosnak lássa az ezüstös fát, amit oly gonddal díszített. Hogy adhasson ünnepet, minden szívnek, hogy biztosan tudja, egyszer majd úgy fog rá emlékezni egy felnőtté cseperedett várva várt gyermek, ahogy egykor ő tette, ott a szikrázó fenyőfa tövében. Ezért, hogy kívánsága egyszer megértő fülekre leljen, odafent, ahonnan Isten, vagy a Sors, a Teremtő, a Mindenség figyeli, minden évben ugyanazt kívánta... Elfogadást, szeretetet és békességet a szívébe. Ünnepet, csillagszórós ezüstfenyőt és karácsonyi fényeket ...

 Sokféle népek lakták ezt a vidéket. Még csak pirkadt, amikor ők már a part fövenyén álltak és ki ki végezte a maga dolgát. Volt aki hálót foltozott, más a hajó repedéseit javítgatta, a Messzelátók a tengert kémlelték, a víz gyermekei a halak történeteit hallgatták, akik arról meséltek, mi történt az éjjel. Volt köztük egy asszony is. Mindig figyeltem Őt. Leült a partmenti sziklákra, a tenger a talpát simogatta, tekintete a távolba révedt. Mindig más alakot öltött. Mikor először láttam, fiatal nő volt, haja aranylott akár a kagylók mázas héja, szeme kékje mint az ég azúrja. Egy másik alkalommal kisgyermek volt aki a part homokjában játszott, a kavicsokat rendezte valamilyen furcsa, eleve elrendelt rendbe s amikor ebbe beleunt, leült a halakkal beszélgetni. Aznap cserepes kezű öregasszony volt. Komoran nézte a felszálló párát, kezében  egy háló, amit szüntelenül szőtt és ami soha nem készült el. Ő a Gyógyító – mondta Valaki – a szeme látja a lelkedet és ha gyógyíthatatlan sebet ütött rajta az élet, a segítségedre siet, hogy megfoltozza azt. Mindig csak akkor jelenik meg, ha a bánatos szív nem leli meg a békét, ha önnön sorsodban célt nem látsz, ha léted értelme apránként homályba vész. Ő megmutatja neked, utadat merre folytasd, tovább szövi az elvarratlan szálakat, új színeket fest a kifakult posztóra, hogy lásd ez csak egy kikötő, ahol fáradt szíved megpihen, de a tenger megannyi csodát rejt még, és bár olykor viharos, célod felé szíved mégis új utakat tör. … Egy ismerős dallam kúszott be a lelkembe. Olyan, amit egykor Anya dúdolt nekem, ha éjjel álmatlanság gyötört, és a takarója alatt kerestem utolsó menedéket. Újra éreztem, ahogy tekintete óvón nyugszik szívemen, amig az első hajnali rigó el nem kezdi énekét. Éreztem a keze símogatását, ahogy elfésüli arcomból a kócos tincseket, hogy semmi ne zavarja álmomat. Én csak néztem a Gyógyítót, akinek szemében Anya szeme nézett vissza rám. Újra megdobbant a szívem. Érezni akartam az otthoni illatokat, látni akartam, ahogy Apa békésen hever a kopott szófán míg fejében megváltó gondolatokat morzsol. Látni akartam, ahogy Anya a konyha gőzében megannyi békével és szeretettel keleszti a tésztát, és látni akartam az ajtót, ami már oly régóta várt arra, hogy belépjek rajta. … A Gyógyító az én hálómat szőtte. A keze cserepes volt és itt ott már felszakította a szálkás kötél, de szüntelen húzta vele az újabb és újabb csomókat, hogy azok a világ összes terhe alatt se bomoljanak fel. Egy szál sem maradt elvarratlan, mindegyik kapcsolódott egy újabb és újabb kötelékben egy másikhoz és ezek végtelen sora a tenger hullámain ringott. …  Láttam az álmodat – mondta – kinek szívében szeretet lakozik, bármily haloványan is pislákol a lángja, végül célt ér, hogy egy szebb és nemesebb útra léphessen, hogy eztán másoknak mutatva utat, lelke kiteljesedjen a mindenség szívében. Indulj hát, ne késlekedj – mondta – a tenger halászai elvisznek téged egy darabon, utatokat óvó tekintetem kíséri majd. Ne félj a homokra lépni a túlparton. Valaki mindig figyeli majd lépéseid, hogy azok elvezessenek célod felé. Utad során ne az vezéreljen, hogy megtaláld amit keresel. Ha békére lelsz, a szemed elé tárul minden, amit addig kutattál. – Ahogy eszméletre leltem szavai hallatán, felszállt szívemről a köd, ahogy a tenger tisztul meg párás hajnal után. Gondolataim messzi tájakon jártak, ahol az Ember. Vágyódtam utána, bár utunk nem egy mesgyén haladt. Éreztem, tele van titkokkal, melyeket rozsdás lakatok őriznek. Szíve komor volt és nesztelen. Meg kellett Őt találnom.

 Hosszan utaztam a tengeren. Az út csöndes volt és békés. Az ott élő népek nem beszélnek emberi nyelven, csak a halak meséjét értik meg. Valaki gondolatiban barangoltam éjszakánként. Kerestem egy emléket, egy érzést, egy mozdulatot, amire ha később emlékezni fogok, akkor visszajutok hozzá. Hiszen lábnyomok ezek, ha el is engedjük Valaki kezét, a legnagyobb zűrzavarban visszavezetnek hozzá. Így múltak az éjjelek, egyik követte a másikat hónapokon, éveken keresztül. Amikor leszállt a legnagyobb sötétség, és féltem, nem tudjuk, utunk merre tart, lenéztem a komor habokra, és lampionként világító medúzák sora kísérte magányos kalyibánkat. Nesztelen úsztak a hajó köré, mint megannyi varázsos gyertyaláng, mint fénylő lámpások a tengeren. Szívemben béke volt és végtelen szeretet. Minden nappal éreztem, a levegő egyre szárazabb és melegebb. A hajnal langy fuvallatokat hozott, melyeknek furcsa kénes illata volt. Nem sejtettem még, hová érkezünk, de bíztam a Gyógyító szavaiban. Szívemben félelemnek nem volt helye. Utunk során folyvást kerestem a Messzelátók tekintetét. Furcsa népek voltak. Bőrük színe akár az égetett kávébab. Lábuk és karjuk oly hosszú, mintha gólyalábakon lépkednének, ezért a földön mindig görnyedve jártak, nem néztek fel. Szemükben a messzeség minden apró pontja külön helyet kapott, de vakok voltak a jelen halandóságaira. Szemhéjuk íve, akár a horizont görbéje, pilláikat a szél egyengette.  Időnként Egyikük a hajó orrához ballagott, kinyújtotta görnyedt térdeit, tekintete a távolba kúszott, messzi tájakat kémlelt. Majd mély lélegzetet vett, hogy fuvallata helyes irányba terelje a hajót, melyet olykor tévutakra sodort a szeszélyes tenger. Gerince olyan magasra nyúlt, hogy üstökét a felhők cirógatták és a távolban nyújtózó albatroszok fülébe súgták a messzeség titkait. Majd lassan leereszkedett hozzánk halandókhoz, szívében minden tudással, melyet emberi elme fel nem foghat. Leballagott görnyedt lábain oly puhán, mintha a felhőkön lépkedne. Talpa alatt nem reccsentek a vén deszkák. Minden mozdulatát figyeltem. Varázslatos népek voltak ők. Egyikük olykor a korhadt deszkákon ücsörgött, lábát a vízbe lógatta, hogy kinyújtóztassa fáradt tagjait. Ilyenkor melléültem és a tekintetét kerestem. Látni akartam benne egy jelet, egy ismerős arcot, egy nyomot, amin elindulhatok majd, ha a túlpartra érek. Folyvást a lépteit követtem, de nem láthattam a jövőt. Egyszer nézett csak rám, tekintete üres volt és szürke, mintha hályog takarná szívét, de megérezte tétovaságom, és kezemet kezébe vonta, mint egykor Apa, amikor érezte, lelkemben mélységes csüggedés lakozik, és bár a jövőt nem mutathatja meg, szíve óvón takarja be az én szívemet, hogy kétely ne kapjon ott helyet. Csodálva figyeltem őket. A Messzelátókat, akikből sugárzott a remény . …

Aznap hajnalban, vízi utazásom utolsó napján a messzeség népe készülődni kezdett. Egyenként léptek a tenger habjaira, majd eggyé váltak vele, hogy a halakkal cikázzanak a végtelen mélységekben. Tudtam indulnom kell, de éreztem messze még a part. Valaki karjába vont hát, és albatroszok szárnyán ringtam a langy fuvallatok közt, míg el nem értük a homokos fövenyt. Ahogy partot értem, visszanéztem még egyszer, hogy elbúcsúzzak Tőlük. Megláttam, hogy Egyikük görnyedt térdein a sekély vizet tapossa. Odalépett hozzám, kezemet kezébe vonta, és kagylók kincseivel töltötte meg. Majd tenyerével eltakarta füleimet, hogy értsem szavait. Nincs egyebem – mondta – csak a Lehetőség, amit adhatok. Ha eltévedsz a messzeségben és félsz, már Senki sem maradt aki segíthet, ha érzed, szívedből elpárolgott a remény, mint kagylóból az élet, ha hosszan szikkad a nap fényében, fogd ezeket a gyöngyöket, és ahogy én tettem, helyezd egy másik Ember kezébe, ezzel adva át neki a Lehetőséget. Ha megnyilvánulsz önzetlenségedben, ott leszek és utat mutatok neked a ködös messzeségben. – Karja lassan ereszkedett alá, és beszélt hozzám, ahogy távolodott, de fülem már süket volt szavaira. Hosszan révedtem utána, ahogy eggyé vált a vízzel. Majd kincseivel a kezemben elindultam a part mentén. …

   Sokáig időztem a tenger partján. Éjszakákon át csak hallgattam a víz békés morajlását. Elöntötte szívemet a túlcsorduló boldogság, hogy van mellettem Valaki. Hogy hallom lépteinek puha rezgéseit a part homokján, hogy szíve együtt lüktet az enyémmel a föld szívében, akár az anya, aki érzi megannyi apró billentyű játékát a keble alatt, aki tudja, hogy csoda az ami benne lakozik. Valaki azt mesélte, hogy amikor kisgyermek volt, attól félt, ha csak Ő marad ébren az éjszaka csendjében olyan hangokat hall majd, és olyan lényeket lát, amiket csak a bátor Virrasztók. Én nem voltam bátor - mondta - Amikor alszunk, álmunkban a lelkünk fényévnyi távolságokat jár be, hogy megtalálja a párját, ha kell, a világ túlfelén. Találkoznak a Hold karimáján és végtelen történeteket mesélnek egymásnak, amig eljön a reggel. Aztán felébredünk, és elindulunk a messzeségbe megtalálni azt, akivel mindig csak álmunkban egyesülünk. A kérdés csupán, hogy látunk e a szívünkkel akkor is, amikor a többi érzékszervünk elnyomja a lélek hangjait. Ne félj hát a sötétben - mondta - még akkor sem, ha nem vagyok veled, ha nem hallod a lélegzésem. A Te lelked úgy ragyog, akár a tábortűz lángja a fekete éjszakában. Amikor egyedül leszel, és elhagyott minden reményed én szentjános bogarakat küldök majd neked, hogy lámpásaid legyenek és utat mutassanak az éj labirintusában. Hogy szikrázzanak, akár a pattogó tűz lángja, akkor is ha már kialudt a csillagok fénye. ... Csodálva figyeltem Őt, ahogy a szeretetről beszélt. Aztán meghallottam ahogy dobogni kezd alattunk a föld. A szívem verni kezdett egyre jobban és jobban. A föld szellemeinek hangját követtem, amig el nem értem az öböl széléhez. Hatalmas tábortűz lobogott, melyből a pernyék a Hold csücskét kapdosták, mint megannyi magasba vágyó szikra. Ott voltak ők. A Virrasztók. Vigyázták az Ember álmát, hogy a föld dobogása rezgésben tartsa szívét amíg lelke messzi tájakon jár. Ősi táncot lejtettek, amit földi halandó ésszel meg nem érthet, mikéntjét szeme nem láthatja. Bőrük színe akár a réz, szemük akár az ében feketéje, óriások, kiknek nagysága földi mértékkel ki nem fejezhető. Szívük egy ritmust ver a föld szívével, békéjét vihar nem korbácsolhatja fel. A láng amit gyújtanak, soha el nem alszik. Kezük érintése gyógyír a beteg léleknek, kiáltásukat a mindenség pereme veri vissza. .... Odakuporodtam hát a tűz mellé, az Ember mellé, aki nem látja a csillagokat. Szívünk egy ritmusra dobbant a föld szívével. Álmunkat Valaki vigyázta, a Virrasztók ébren tartották lelkünk lángját. Éreztem, ahogy áramlik bennem az élet, ereimben lüktet a vér, éreztem, ahogy betakar minket a föld, ahogyan egykor Anya tette, és végtelen békével borította rám óvó szárnyait az álom. Csoda volt az az éjjel.  

    Ahogy elindultam a sivatagi úton a dűnék között, lábnyomokat láttam a homokban. Csak egyet, és csak egyfelé ment. Olyan határozott csíkot húzott maga után Valaki, hogy elkezdtem a nyomában járni. Nem volt más választásom, hiszen üres volt a szívem, üres volt az elmém, nem tudtam, hirtelen merre is mehetnék, van e kiút ami hazavezet. A földet néztem és csak lépkedtem, lábnyomról lábnyomra, és ez így ment éjjel és nappal, hosszú hónapokon, éveken át. Egy pillanatig sem gondolkoztam, nem néztem fel, nem láttam az eget, a tevekaravánokat, az oázist, nem tudtam a Nap delel éppen, vagy a Hold süt le rám. Egyszercsak éreztem, hogy koppan a fejem, felnéztem, és egy tükröt láttam. Nem volt túl nagy, vastag fekete keretbe volt foglalva, itt-ott repedések voltak a sarkainál. A lábnyomok egyenesen oda vezettek. Belenéztem, és láttam saját magamat. Öreg voltam, a szemem alatt mázsás szarkalábak voltak, a hajam őszbe fordult, a tekintetem üres lett. A ruhák úgy lógtak rajtam, mintha egy szögre lennének felakasztva. A hátam meggörnyedt, a bőröm ráncos volt. Csak bámultam ezt a csúf öregasszonyt aki lettem. És hirtelen elöntött a hatalmas szomorúság. Elkezdtem kutatni a szívemben, hogy így életem alkonyán, felidézzem szép emlékeim, a családom, a barátaim, a hegyeimet, a zöld mezőket, a tevekaravánokat, a reggeleket, nappalokat, a tekinteteket,  mozdulatokat, de semmi mást nem láttam, csak a nyomokat a homokban, ahogy lépkedek egyikről a másikra szüntelenül. Ahogy belémhasított a felismerés, hogy egész életemben csak Valakit követtem, forró könnyek csurogtak végig arcomon, éreztem, ahogy elfogy ereimből a vér, valami ismeretlen zsibbadás árasztja el a lelkemet és semmi mást nem láttam, csak sötétséget és magányt. Eddig ismeretlen érzés töltötte el szívemet. A végtelen szomorúság. ... Azt hiszem, nagyon sokáig aludtam. Ahogy kinyitottam a szemem, és lassan felültem megláttam a tenger habjait. Nyugodtan, fenségesen hullámzott. Béke volt és megváltó csend. Oldalra néztem, és ott ült mellettem Valaki. Kémlelte a messzeséget, hosszan hallgatott, szívében béke volt és szeretet. Jó volt mellette ülni. ...  Örülök hogy ideértél - mondta - azt hittem, már nem találkozunk. Láttalak a sivatagban, és figyelmeztetni akartalak, ne kövesd a lábnyomokat, amiket hagytam, mert az az én utam. Mindenkinek megvan a saját nyomvonala, amit neki kell kitaposni. Ha máséban jársz, megannyi drágakő hull ki a zsebedből, mint a csodák, melyekre nem nyílik ki a szemed, mert csak az vezérel, hogy kövesd az utat és elfelejtesz felnézni. A lelked üres lesz, elvesznek az emlékeid, és nem marad más csak a félelem, hogy le ne térj a kitaposott útról. Akik arra járnak, nem tudják majd, hogy itt volt még egy ember. Volt még Valaki. Olykor fel kell nézned az égre, hogy meglásd a csillagok fényét. Aki lehajtott fejjel jár, egy rögeszmét követve, vak lesz az ég csodáira. 

   Hosszan hallgattam amiket mond. Megkérdeztem tőle, látta e az Embert, akit keresek. Azt felelte, hogy lábnyomokat követ, nem sokkal jár előttem. Óva intett attól, hogy a utána eredjek, én mégis úgy éreztem, segítenem kell neki, hiszen nem lát, eltévedhet a sötétben. Útrakeltem hát ismét, hogy megkeressem, és emlékekkel töltsem meg a szívét az Embernek, aki nem látja a csillagokat. ...

 Megkóstoltam mindegyiket,de valahogy egyik sem ízlett. Rég vártam, hogy ide megérkezzek, bár mielőtt útra keltem, Apa óva intett ettől a helytől. Azt mondta sok itt a rossz ember és nagyon nagy a tömeg, elkallódhatok. Most mégis idekeveredtem, hiszen az volt a célom, hogy mindent megkóstolok. A hatalmas piactér zsúfolásig tele volt. Mindenféle népek képviseltették magukat, ki ki a maga különlegességeivel. A fűszerek illata elbódított, a kávébab melegbarna színe, a millió tengeri hal üveges tekintete, az élőállatok hangarzenálja, a drágakövek csillogása és a megannyi színes kelme ámulatba ejtett. A hatalmas embertömeg hömpölygött a sorok között, mindenki magának akart mindent. Lökdösődtek, marakodtak, kiabáltak általam nem ismert, idegen nyelveken. Engem is magával sodort a kapzsiság, mindent akartam egyszerre. Azt gondoltam, ha az összes ízt, ami a világon létezik megismerem, akkor megtalálom azt, amit keresek, hiszen létezik az az egy, az a tökéletes, ami semmihez sem fogható, amit más nem ért, hogy nekem miért az a tökéletes, csak én érzem, abban a pillanatban, hogy megízleltem. Minden nagyon finom volt. Én mégis csalódott voltam, nem kaptam meg amiért jöttem. Pedig Apa azt mondta még nagyon régen, hogy ezen a piacon minden ízt megkóstolhatok, mert itt minden van. A törökök édessége túl édes volt, az indiai fűszerektől a homlokom verejtékezett, a japánok halainak nem éreztem az ízét, a gyógyfüvek nem gyógyították sebeimet. Százszor elképzeltem, de a a valóságban más volt mint a képzeletemben.. Amikor a tömeg kiköpött, arra gondoltam, Apának igaza volt. Elkallódtam. Ahogy kiléptem a boltív alól, elém tárult a hatalmas sivatag és a végeláthatatlan homokdűnék. Tovább kellett hát mennem, a tökéletlenség ízével a számban, és a reménnyel a szívemben, hogy egyszer hazajutok. Az Emberre gondoltam, aki nem látja a csillagokat. Mindig ő járt a fejemben. Aznap éjjel, én sem láttam semmit. 

   Egyik reggel felkeltem és tudtam,hogy ma fogom megtalálni. Minden nap elindultam a keresésére, de nem találtam az ajtót. Barangoltam magas hegyek között, megmásztam a legmagasabb hágókat, küzdöttem makacs, félelmetes viharral, vándoroltam a tikkasztó hőségben. Megízleltem patakok édes vízét, éjszakánként az eget kémleltem,és ekkor eszembe jutott az Ember, aki nem látja a csillagokat. Még Anyukám mesélt róla, az Emberről, aki nem beszél sokat, és akivel csak akkor találkozhatok, ha elérkezett az ideje. Mikor vártam, nem jött. Aztán mikor már fáradt és kimerült voltam, láttam, hogy ott ül a domboldalban és az eget kémleli. Tudtam, addig nem mehetek tovább, amig meg nem mutatom neki, hisz hogyan engedhetném útjára úgy, hogy nem adok a kezébe lámpást. Kértem hogy nézzen fel, nem hittem el, hogy nem látja azt amit én látok. Nem volt vak, csak nem akarta észrevenni azt ami a szeme elé tárult. Én nem adtam fel. Elmeséltem neki a csillagok történetét, körberajzoltam ujjával a nagy medvét és a büszke nyilast. Ültünk a domboldalon és millió fénypont szikrázott körülöttünk.Ő nem látta, én meg csak meséltem a Holdról, a bolygókról, a hullócsillagokról hosszú éjszakákon át. Aztán felkeltem reggel és már nem ült mellettem. Elszomorodtam, hiszen egy életnyi időt azzal töltöttem, hogy megmutassam neki, hogyan láthat a sötétben. Nem tudom, hogy most hol van, hogy segít e neki valaki. Aggodalommal töltötte el szívemet a gondolat, és már nem érdekelt, hogy megtalálom e az ajtót. Pedig azt hiszem, együtt ültünk a küszöbén. Én pedig elindultam őt megkeresni, hogy biztos legyek benne, nem tévedt el az éjszakában. Felálltam a küszöbről, leporoltam a ruhámat, és nem nyomasztott már a gondolat, hogy hol az a kapu amin be kell lépnem. Sokkal fontosabb dolgom volt. Meg kellett keresnem az Embert, aki nem látja a csillagokat. 

 „A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.”

    Egykori szomszédságomban lakott egy meleg pár. Két férfi. Ismerem őket, már amennyire a szomszédját az ember ismerheti. Beszélgettünk kutyákról, színházról, hétköznapi dolgokról. Soha nem merült fel bennem az előítéletnek még csak a csírája sem, pedig nagyon sokáig teljesen máshogy gondolkodtam ezekről a dolgokról. Én és az elméletek :) Mindig megdőlnek. Nos, kényes téma, nem szívesen beszélgetünk róla, kerüljük vagy túlságosan nem kerüljük... Mindenesetre felpiszkálta a csőrömet amit egy blogon olvastam, ahol egy, a neten terjedő listát találtam, amely érveket sorakoztat fel a melegházasság ellen. Miután végigolvastam, egyértelműnek tűnt, hogy ezt valószínűleg, egy a témában "érintett" személy írta, de ez nem derül ki egyértelműen. Azt sem tartom kizártnak, hogy nem így van, rengeteg a hülye ember. Mindenesetre érdekes kérdéseket vet fel bennem a dolog, hiszen, nagyon sokan a közvetlen környezetemben TÉNYLEG így gondolkodnak a melegekről, ami nemhogy meglepő, de egyenesen elképesztő. Íme az első érv (idézem) : "A melegség nem természetes. Egy egészséges ember visszautasít minden olyan természetellenes dolgot, mint pl. a szemüveg, a poliészter, vagy a légkondicionálás."

Huh ... Természetellenes???? Igen, valóban más, mint amit megszoktunk, belénk kódoltak, amit otthonról hoztunk. De hogyha ez természetellenes, akkor a swinger klub és a szado-mazo is az, még akkor is hogyha heterokról van szó. Korábban, ha a témában kérdeztek, vagy vita alakult ki belőle, mindig úgy fogalmaztam "decensen", hogy semmi bajom a melegekkel, felőlem azt csinálnak amit akarnak, mindenki azzal bújik ágyba és úgy ahogy akar, csak erről én ne tudjak, mondván, én sem teregetem ki az Andrássy úton a szexuális hovatartozásomat, és szokásaimat. Megkérdeztem a témában a "bennfenteseimet" is (akik egyébként teljesen hétköznapi ruhákat hordanak, átlagos dolgokat csinálnak, ugyanúgy mint bárki más, élik az életüket)... Soha nem voltak felvonuláson. Szerintük az már régen nem az elfogadásról, elfogadtatásról szól. Visszakanyarodva, lehet hogy valakinek ez természetellenes. Igen az, ha abból a szempontból nézzük, hogy természetellenes a vibrátor, az hogy valaki a buszon csókolózik, az hogy valaki közterületen szexel, sőt az anális szex is természetellenes, mégis nincs olyan férfi aki ne próbálkozna be vele egy nőnél. Na? A felsoroltak közül biztos, hogy minimum egyet csinált már minden hetero, aki aktív szexuális életet él, de inkább mindegyiket.

   "Nyilvánvalóan a meleg szülők gyereke is meleg lesz, ahogyan a heteró szülők csak hetero gyereket nevelnek."  -    Nagyon érdekes. De, hozzá kell tegyem, van aki tényleg így gondolja. Ha belegondolok, akkor 10-ből 9 ember, akik a melegek házassága ellen érvelnek azt hozzák fel talán elsőként, hogy a meleg pároknak a gyermeke is meleg lesz, mert az lesz neki a természetes amit otthon lát. A fenti fricska jogos, és valóban felmerül ellenük a kérdés : ha a heterok hetero gyereket nevelnek, és Magyarországon nincs meleg házasság, sőt még örökbefogadni sem nagyon lehet, akkor hogyan lettek a melegek? Lepotyogtak az égből? Átszöktek a határon? ... Sosem derül ki :) Az egész egy vicc. Reménykedem benne, hogy maga az érvlista is. De egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy nem az. Én már semmin nem lepődöm meg. Mindenesetre a kérdésben magam sem tudtam nagyon sokáig dűlőre jutni. Nagyon sok embernek nincsen ezekben a témákban önálló véleménye, mindent a szüleitől hoz, és azt szajkózza. Én is ezt tettem, egészen addig, amig ténylegesen nem szembesültem a "problémával" . Valóban, nem érdekel a szexuális életük. Ahogy másé sem. De a jobbérzésű melegek, mint ahogy a heterok is, nem is kötik ezt más orrára.

   Lehetne azon órákat vitatkozni, hogy ennek genetikai háttere van, hogy ez egyfajta "kódolási hiba", rossz nevelés, rossz társaság, valamilyen hiány torz kompenzálása .... Szerintem csak belső késztetés. Aminek nem lehet ellentmondani. Ha tettszik ez másnak, ha nem. Lehet, hogy csak egyszerű kíváncsiság, ami később meggyőződéssé alakul. Vagy nem. Különbözünk mindenben, mindenkitől, mégis végtelenül barbár dolognak tartom a tojásdobálást, és a rosszindulatú, fröcsögő bíráskodást, bár kicsiny országunkban ez a megszokott módja a véleménnyilvánításnak. Sajnos. 

  Amondó vagyok, hogy mielőtt bárki bármilyen negatív kritikával illeti más szexuális beállítottságát, üljön le egy percre, és söprögessen egy kicsit a saját háza táján. Biztos vagyok benne, hogy mindenki csinált már olyasmit, amivel kivonulhatna az Andrássy útra. És neki sem esne jól, ha tojással dobálnák, és leköpködnék. Vagy igen?

http://birtalan.blogspot.com/2010/02/10-erv-meleghazassag-ellen.html

   Ahogy lehullott az első falevél a fákról, ahogyan halványul a nap fénye, hűvösebbek az esték, a levegőnek furcsa füstös illata lesz .... Belopakodott az ősz a városba. Szeretem az őszt. Különös és titokzatos, nem tudni, mikor hullik le az első hó, mikor süt ki újra a nap ... Amikor lassan észrevesszük egy este, hogy már sötét van, és hogy rövidebbek a nappalok. Minden napsütése pillanatnak úgy örülünk, mintha sosem éreztük volna a melegét. Szeretem az őszt. Mintha minden lelassulna, esténként, mintha lábujjhegyen járkálnának az emberek, nehogy valamit megzavarjanak. Ahogyan a fekete fehér filmek: recsegnek, hamiskás a dallamuk, néha alig látni, mi történik... Mégis olyan jó nézni, mert egy szelet abból, ami egyszer érték volt. Behúzódunk az odúinkba, abban reménykedve, hátha kihúzzuk a takaró alatt tavaszig. A természet olyan elegánsan haldoklik, mintha azt üzenné kifogyhatatlan szín-arzenáljával, hogy most valami különleges jön, de ne feledj el, mert visszatérek, csak meg kell újulnom... Ahhoz viszont kicsit meg is kell halnom. 

   Nem távozik nyom nélkül. Ahogyan Karádi énekli : "...Oly hiába oltom el a lámpát estefelé, nem sötét az én szobám sosem... két szemednek izzó fénye villan felém, ezt nem feledem, sosem feledem... Mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók. ...."

   Kerestem egy képet, ami különleges. Ami megmozdít kicsit, inspirál, motivál, előhoz egy olyan érzelmet, ami nem mindennapi. Megtaláltam! Nem tudnám megmondani mi fogott meg benne. Ránézek, és látom a törődést, a gondoskodást, a mély szeretetet , a türelmet. A soha nem múló odafigyelést és kíváncsiságot. Olyan érzéseket, amit nem osztogatunk csak úgy akárkinek. Amit félve helyezünk bele egy óvó tenyérbe, reménykedve abban, hogy óvni fogja a széltől is. Ilyen pillanatokban még védtelennek lenni sem olyan riasztó, hiszen rendíthetetlenül ég bennünk az érzés, hogy olyasmit adtunk, ami igazán érték. Várunk a válaszra, ami ha nem is jön, boldoggá tesz maga a tudat is, hogy maradandót alkottunk, megdobbantottunk egy szívet. 

   Szeretem az őszt. Arra emlékeztet, hogy tudok érezni, hogy meg van bennem a képesség, hogy nyomot hagyjak, hogy átadjak valamit magamból, ami előidéz egy villanást, ami nem feledek, sosem feledek. Szeretem az őszt, mert arra emlékeztet, hogy a halványuló lámpafények alatt, az őszi levélhullásban adtam valamit, ami nyomot hagyott...

   "...Oly hiába oltom el a lámpát estefelé, nem sötét az én szobám sosem...két szemednek izzó fénye villan felém, ezt nem feledem, sosem feledem... Mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók. ...."

Magamban hordom a szívedet,

a szívemben hordom.

Mindig itt van velem.

Bárhová megyek, mindig kell nekem.

És akármit teszek, bármi lesz, 

Te ott leszel kedvesem.

A sors nem riaszt,

mert Te vagy a sors nekem.

Nem kell világ ennél szebb, 

mert Te vagy a világ, igen.

Íme a titkok titka,

mit senki se tud :

gyökere minden gyökérnek,

rügye minden rügynek,

egek feletti ég a fán, mely maga az élet.

Mely magasabbra nő, 

mit a lélek remélhet,

vagy elme megérthet.

Mint az alá nem hulló csillagok csodája.

A szívemben őrizlek.

Ott őrizlek a szívemben.

       /E.E.Comings : Kötődés/

    Ahogy telik múlik felettem az idő, és majszolgatom kenyeremet hogy egyszer eljussak a javáig, egyre erősödik bennem az érzés, hogy mi nők, nagyon érdekes állatfaj vagyunk, és minden tiszteletem a férfiaké. :) Komolyan!!!

   A minap érdekes felismerésre jutottam. Egyik régi kedves ismerősöm, akivel éveket töltöttünk a bennünk lévő hiba keresésével,(nem találtuk meg ;) ) és naphosszat agonizáltunk létünk "nyomrúságán" (már befejeztük és elkezdtünk dolgozni) , szüntelenül fejtettük a kódokat. A szavak mögötti rejtett tartalmat, a nem mögötti igent, együtt izgultunk és együtt vártuk az első randi utáni első telefont, egy szó mint száz, kudarcélményeket dolgoztunk fel. Női logikával akartuk megfejteni a férfi logikát. Lehetetlen. Aztán feladtam. Rájöttem, igaz a közhely,  csak egy nap a világ, és túl kevés az idő ahhoz, hogy ilyen és ehhez hasonló balgaságokon morfondírozzak, hagytam, hadd sodorjon az ár, mit bánom én, ki mit üzen, a szex "csak" szex, akármennyit agyalok rajta. 

  Később, miután több helyről megkaptam a 'félig nő vagy félig férfi' titulust a mélyére ástam a dolgoknak, immár egyedül, és felkutattam férfi énemet. Rá kellett döbbenem a szomorú valóságra... Nincs kódolt üzenet. Ha egy férfi azt mondja, nem, az valóban azt jelenti, hogy nem, még akkor is, ha mi nők ezt a legtöbbször igennek vesszük. Aztán jött a következő csavar... Mégsem ennyire egyszerű. Senki sem őszinte, pedig annyira kéne már egy igazmondó férfiállat. Igen bonyolult konstrukció, hiszen az őszinteség nem lehet egyenlő a modortalansággal, kell az udvarlás, kell néha egy apró füllentés, de nem bődületes baromságok, mint az 5 perc után elhangzó 'gyönyörű a szemed', 'feleségül akarlak venni', úgy érzem, csak rád vártam idáig' ... és ehhez hasonló jól hangzó, de legkevésbé sem hihető kijelentések. Nos, emögött azt hiszem, mégis csak kódolt üzenet van, ami nem más mint a 'meg akarlak dugni, de semmi több' . Miért nem lehet ezzel indítani? Elkerülnénk a fölösleges érzelmi viharokat, a kétségbeesett 'most mi van' üzeneteket, a sírást, az agyalást... mert igen, van az a nő, aki erre azt mondja, hogy oké, még ha kevés is, de nem ez lenne a legtisztább? Aztán hogyha idő közben a valamiből lesz valami, nos az csak jó, hogyha meg nem lesz semmi, akkor mindenki elégedetten távozik, hiszen a szex "csak" szex, és mindenki megkapta amit akart. 

   Sajnos ez nem működik. Állandóan hazudozunk, megszegjük a szabályokat, tartalom nélküli jól bevált szövegekkel dobálózunk, hátha úgy izgalmasabb, de nem az, csak idegörlőbb, aztán a nagy várakozás hevében rádöbbenünk.... ez tényleg egy nem  volt. De még a nemet sem kapjuk meg tisztán, hiszen azt is átkódoltuk. Most nem érek rá, most nagyon fáradt vagyok, holnap nagyon korán kelek, nem állok készen egy komoly kapcsolatra... Mi szükség van erre? Nem és kész. Sokkal tisztább, és legalább a női nem nem keresi mögötte az igent. 

   Valószínűleg ettől a bonyolult, szövevényes konstrukciótól lesz olyan izgalmas a játék. Csak egy szabály van, amit érdemes betartani, hogy egy ponton meg kell állni. Nem szabad túlagyalni félmondatokat, félszavakat, vagy magát a csöndet. Lényegében, ha jól végiggondoljuk, mindig minden úgy történik, ahogy történnie kell. Kapunk jót is, nagyon jót is, rosszat is, de ez az élet rendje. A kódfejtést meg bízzuk azokra, akiknek ez a munkája, és fogadjuk el a nemet, és az igent is. Utóbbit talán nehezebb. Küldöm ezt a dalt, minden kedves nőtársamnak, aki éppen agyal és haditerveket sző. Nem kell. Fölösleges. Nincs rá idő :)

https://www.youtube.com/watch?v=-C3kDqUUG00

 ...Folyamatosan kattog az agyam. Néha már annyira, hogy aludni sem tudok tőle. Gondolkodom kapcsolatokon, érzelmeken, feszegetem a határokat, búvárkodom a lelkemben, hátha valami érdemleges válaszra, magyarázatra bukkanok. Egyszer elhatároztam, hogy megírok egy olyan történetet, ami arról a férfi és nő közti kapcsolatról szól, amit mindenki keres. Amiben nincsenek akadályok, egetrázó problémák, paradox helyzetek...Egyszerűen csak megy minden magától, könnyed és légies, szenvedélyes, mindent elsöprő...Szóval, felkorbácsol, mégis megnyugvást találsz benne...amit mindenki keres...Nos, a mű soha nem készült el, és rá kellett döbbennem, ez a kapcsolat még papíron sem működhet. Egyszerűen nem létezik. Vajon szándékosan keressük a bonyodalmat, generáljuk a feszültséget, hogy legyen miért küzdeni, később pedig legyen miért megbocsátani? Nem tudom.. Mindenesetre sokféle az ember, sokféle kapcsolatot létesít.

   Átalakultunk mi nők...Egyink részünk hátrahagyta az évezredek óta genetikai kódként hordozott nagybetűs romantikát és átváltott férfifaló robotba, munkamániás öntudatos 'ki ha én nem' üzemmódba. Kerüli és takarja az érzelmet, pontosan azért mert neki rengeteg van, de erre (meggyőződése szerint) senki nem kíváncsi. Fontos neki a kémia, de annyira fél hogy elmúlik, hogy idő előtt dobbant az ágyból, és felveszi a napi ritmust, mintha mi sem történt volna. Indokok: időhiány, fáradtság, kiéltség, kőkemény öntudat... Ugye ismerős? Csakhogy ezt már mi nők is produkáljuk...Talán igazuk van.. Annyira takargatjuk magunkat, hogy elfelejtettünk élni a nagy védekezésben. 

   Társadalmunk egy másik női szerep-szélsősége a mániásan ragaszkodó, görcsösen családot akaró nő, akinek egyetlen életcélja van. Találni Valakit aki megfelel az előre kitalált és megálmodott kritériumoknak, aki megtestesíti az odaadó családapát, a dolgos férfit a hétköznapokban, aki odaadó és kedves, a személye lényegében nem is fontos. Legyen magas, jóképű, ügyvéd vagy orvos, lehetőleg több nyelven beszéljen, rendelkezzen egy nem túl szerény középkategóriás autóval, és nem utolsó sorban jól álljon neki a kenguru!! Maga a belső tartalom lényegtelen. Hipp-hopp kész az esküvő, a gyerek jöhet diploma után... Aztán 30 évesen arra ébred, hogy túl van egy váláson, egyedülálló anya, és azt sem tudja, eszik e vagy isszák... Na és a szex? :))) görcsök, gátlások, vagy néha szélsőséges perverziók... Indokok: elbszott élet, önzőség, görcsös félelem az egyedülléttől, egy hatalmas tátongó lyuk a lélekben...stb Ismerős? Nyilván hamar felvesszük a fonalat, és új sablonokat kezdünk el gyártani, vadiúj sémák szerint szelektálunk és folytatódik tovább az ördögi kör...

   Folytathatnám a sort... Szexmániás tizenévesek, negyvennek kinézni akaró huszonévesek, és húsznak 'látszó' negyvenesek. Mindig mást akarunk. Nem tudunk öregedni, mert nem voltunk soha fiatalok sem. Valóban nincs egy normális jól működő kapcsolat? Utánaszámoltam... Kell hozzá kémia, szerelem és türelem a négyzeten, helyes pofi, jó alak, latexnadrág, havi egy fodrász minimum, menő fősuli, cuki albérlet... És kész!!! persze kell még pár jól sikerült poszt a facebookon, ehhez pedig egy rózsaszín hátlapos iphone, vagy egy pinki laptop, Rihanna dalok, egy két jól sikerült buli kurvák és stricik jelige alatt és már kész is 2010 ideális nője. Eredmény : nulla ambició, nulla életcél, zéró értelmes gondolat, jó pár egyéjszakás kaland, 'tartalmasí' diákévek a BGF-en, egy szó mint száz, minden ami elengedhetetlen és fontos.

És hogy mi lesz az érzelmekkel, személyiséggel, őszinteséggel, emberséggel, saját gondolatokkal...? Az már nem is fontos, hiszen minden kellék megvan, hogy cuki életem legyen cuki dolgokkal, cuki emberekkel, cuki posztokkal. Irónikus? Áh dehogy... Ez csak egyszerű matek! 

... Az élet néha igazságtalan. Olykor irreállisan nehéz akadályokat görget elénk, amit nemhogy megugrani nehéz, de a látványa is mélydepresszióba dönt. Aztán követik egymást az események, egyik hibát elkövetjük a másik után, és hopp, máris bezárnak az elmeosztályra, vagy ránk hívják a rendőrséget, ha a kelleténél kicsit jobban összezuhanunk. A jobbik eset talán, amikor tudomást sem vesz senki arról, hogy az életünk romokban, és csak süllyedünk egyre lejjebb és lejjebb... Azért nem minden esetben végződnek csúnyán az események, de a valamit valamiért alapon, Valamit mindig elveszítünk, hogy később nyerhessünk vele. Az már más kérdés, hogy a tanulság levonása megérte e a veszteséget. Van amikor igen, van amikor nem. Nagyon sokféle embert ismerek. A környezetemben élők mindegyike egy egy különálló egyedi egyéniség, és minimális jóindulat nélkül biztosan állíthatom, mindannyiunkat be lehetne zárni a Lipótra. De már nem üzemel :) Mázli! Szabadon rohangászunk a világban, felügyelet nélkül ... Azért mi szeretjük egymást, és ami a legfontosabb, nem tudunk egymás nélkül élni, akármennyire is szeretnénk néha kiszakadni... 

... Lina megint bajban van... Rendelkezik azzal az emberfeletti képességgel, hogy akár személyes jelenlét nélkül is, egyszerre több emberből képes hihetetlenül szélsőséges érzelmeket kiváltani. Igen, rosszat is , de jót is... Csakhogy ezútta megismertem a másik oldalt. Az éremnek mindig két oldala van, de sokszor annyira elvakít a düh, és az hogy a saját öntudatunkon esik csorba, hogy észre sem vesszük, van egy fej is az írás mellett...Két embernek együtt élni talán az egyik legnehezebb dolog. Főleg azután, miután kipukkadnak a rózsaszín lufik, és ott áll előttünk az ember, puszta valójában, glória nélkül.Ráébredünk, hogy nem krőzus, nem supermen, ő is csak egy ember, aki néha dühös, néha türelmetlen, önfejű, makacs, olykor-olykor goromba is, és nem utolsó sorban van az a pillanat, amikor mindenhol jobb mint otthon. Aki ezt nem ismeri el, hazudik.  Nagyon sok szeretet és türelem kell az együttéléshez. És még több szeretet és még több türelem. Ha valaki becuccol a mindennapjaidba meg kell tanulni lemondani, és önzetlennek lenni. De nem mindegy az arány, hogy ki miből mennyit ad. Elkezdődik a marakodás, a veszekedés, az igazszágtalanság, és egy szép napon arra kel fel az ember, hogy a férje belekakál a cipőjbe. Ez persze fikció. De meddig fajulhat két ember között a düh és a feszültség, ha nincs időben kezelve, ha mindig csak lenyeljük a könnyet és a fájdalmat, ha mindig csak engedünk, mikor már rég nem a szeretetről vagy a szerelmeről szólnak a dolgok, csak egymás kicsinálásából? És egy ilyen helyzetben már nincs olyan hogy valaki hibás vagy nem hibás... Mindenki hibás. Mert mindenkinek nehéz. Engedni, lenyelni, odaadni, elfelejteni, fátylat borítani, türelmesnek lenni... és mindemellett szeretni. Hiszen csak akkor van értelme.

   Pokoli nehéz újra felépíteni egy életet, és még nehezebb visszatérni az életbe, amikor semmi sem köt már oda. És hogy van e reménysugár? Igen, van! Sokszor onnan kapjuk a segítséget, ahonnan egyáltalán nem várnánk! Én nagyon szentimentális, romantikus és naiv vagyok, annak ellenére, hogy jól álcázom. Hiszek az alapvető emberi értékekben, hogy egy nőnek nőnek kell maradnia egy kapcsolatban, hogy a férfi férfi tudjon lenni. Hiszek a házasság szentségében, hogy vállalnunk kell a tetteink következményeit, és kilapátolni magunkat a szarból. Mert csak így van értelme.

  Mindenkinek nehéz. Sok a kérdés, amire nem érkezik válasz, vagy legalább is nem időben. Megdőlnek az elméletek, elveszítjük az évezredes hitet, felbomlanak a kapcsok, az eskük, elveszik minden ami érték. De ilyenkor is fel kell állni. Újra felhúzni a falakat, összerakni ami eltört, megkeresni ami elveszett... És együtt könnyebb, még akkor is, ha azelőtt könnyebnek tűnt külön. Még akkor is, ha azok akiktől a segítséget kapjuk tökéletesen ellentmondanak minden korábbi elképzelésünknek." Ó ennyi csak mi tudható, szeretni kell, és szeretve lenni jó..." - még akkor is ha mindenkinek nehéz...

    Unalmas óráimban (ami mostanában meglehetősen ritka) néha olyasmire vetemedem, amit nem szívesen ismerek be. Leereszkedem szellemi igénytelenségem legmélyebb bugyraiba, mert igen, nagyon jólesik kikapcsolni az agyamat olykor és hagyni, hogy ellepjen a TV-ből áradó agymosás, magával ragadjon a délutáni műsorok színvonaltalansága és sekélyessége vagy a 23:00 óra után sugárzott adások monoton, érzelemmentes világa. Különös élvezettel fedezem fel a kereskedelmi csatornák egyre igénytelenebb bemondóit és témáit amiket betűzdelnek szórakoztató programjaik arzenáljába. Igazi csemegékre is bukkan ilyenkor az ember, és találkozom végtelenül elkeserítő dolgokkal is. Egyik ilyen kedvencem a "jós-adás"... Elképesztőnek találom, hogy szegény kis nyugdíjasok több mint 400 Ft-os percdíjért betelefonálnak és TÉNYLEG elhiszik, hogy valaki, (szintén nyugdíjas) megmutatja a jövőt, választ ad az esetleges kérdésekre, leveszi róluk az állítólagos rontást.... Aztabetyárját de imádom a XXI. századot!!! :) 

   Nos, gondoltam feltérképezem ezen iparágat ( a jósdavonalat) és vettem a fáradtságot, hogy végignézzek egy műsort. Csak a feléig jutottam. Alapvetően hiszek az asztrológiában és abban, hogy emberek, akik rendelkeznek a megfelelő adottságokkal képesek rákapcsolódni a lélek egy szintjére. Hiszek benne, épp ezért távol tartom magam tőle, mert lehet hogy valaki tényleg a vesémbe lát, csak épp nem biztos hogy amit csinál az használ, sokkal inkább árt. Persze a betelefonálós műsor nem ez a kategória, mégis ... majdnem agyvérzést kaptam. A "jós" csak beszélt és beszélt... Csörgött a telefon és megszólalt egy középkorú nő. Elég kétségbeesett volt a hangja. Kért egy 'általános jóslást' merthogy ugye többfajta van itt is :) mint a kurvánál :) lehet választani, hogy komplettet kérünk, vagy csak franciát, kotonnal, vagy anélkül :) szuper! ... visszatérve, elkezdte kiteríteni a lapokat a nő. Beszélt olyan dolgokról, ami mindenkire igaz lehet, nyilván. Aztán elkezdett a nőnek a férjéről való kapcsolatáról beszélni, majd a hölgy egyszercsak közbeszólt, hogy a férje a közelmúltban meghalt. ... Itt elcsuklott a hangja és sírvafakadt. A jós meg elkezdte neki mondani, hogy ő olyan erősen látja a lapokban a férfi jelenétet, hogy valószínűleg ez azt jelenti, hogy nem tudja őt elengedni, hát próbálja meg, mert így nem jöhet be az életébe az új szerelem, ami legkevesebb 3 héten belül várható, de csak akkor, ha megnyitja a karmikus csatornáit és beengedi a jótékony szellemeket a .....

   A nő pedig egyre kétségbeesetten sírt, végül kijött, hogy nem megy, nem tudja elengedni a férjét, 20 éve éltek együtt. Itt megszakadt a vonal, a jósnál pillanatnyi képzavar jelentkezett, érezte ő is hogy ez kicsit erős volt, majd folytatta tovább zavartalanul a darálást csakráról, karmáról... Meg akartam menteni a nőt. Fel nem foghatom mit élhetett át, bár én is veszítettem már el olyasvalakit, akinek a hiánya időről időre kolompol bennem abban az üres térben amit hagyott. Aki élt már át ilyet, tudja miről beszélek. Ilyenkor megzavarodik az ember. Nem hiszi el, hogy nincs tovább. Gyermeteg módon úgy érzi kapaszkodnia kell valahogy, valaki által. Ha van mellette barát vagy társ aki kisegíti, akkor szerencsés. Ha nincs akkor elsüllyed. Elképesztő volt. Gratulálok a médiának.

   Meg akartam menteni a nőt. Nyilván erre nem volt valós esély és nem utolsó sorban ilyen helyzetekben mindig visszarángat egy mondat a realitás talajára egy szempillantás alatt. Ezt egy olyan ember mondta, aki látott felnőni. Gyerekkorom óta vagyok szerelmes a lovakba. És mivel kisebb szünetekkel köztük nőttem fel, sok hülyét láttam. Akinek a kezébe nemhogy lovat, de egy gyufaszálat nem adnék. Hát erre mondta egykori edzőm, hogy nem lehet minden lovat megmenteni, akármennyire is fáj érte a szívem. Sajnos így van ez az emberekkel is. Pedig néha olyan szívesen ott lennék ilyen helyzetekben. Majd megszakadt érte a szívem. Meg akartam menteni a nőt.

    Azt mondják a dolgok 7 évente változnak egy nagyot. A kapcsolatoknak 7 év az egyik fordulópontja, a válások legtöbbször 7 év házasság után történnek meg és a személyiségünk is 7 évente változik nagyot, akárcsak a kígyó a bőrét, ledobjuk egykori szokásainkat, tulajdonságainkat, és hátrahagyjuk a múltat, új életet kezdünk. Akkor is ha nem vesszük észre. Nem mellesleg, a sárkánynak is 7 feje van a mesében, hetedhét országon túl is hangos a lakodalom, és 7 szűk esztendő után jön a 7 év bőség. Ha jobban belegondolok egészen félelmetes összefüggések fedezhetőek fel, és ha ezen elméletre támaszkodom, és végiggondolom az eddigi életemet, akkor rádöbbenek, valóban van némi igazság ebben az egészben.

   Borzasztó nagyot változtam és ez a dolog egyre többször előkerül a mindennapi életemben, jelzi a környezetem, és érzem én is. Tudom, hogy mi illetve ki idézte elő ezt a váltást és néha hálás vagyok neki, néha pedig a pokolba kívánom. Csak azt tudom, hogy összeomlott körülöttem minden, és újra össze kellett raknom dolgokat, a helyére kellett illesztenem a szétdúlt emlékeket, és építkeznem kellett, kicsit a múltból, kicsit a jövőből. Hordalékként ragadtak rám különféle emberek tanácsai, póruljárt szívek tanulságai, de az események kuszaságát csak az én kezem tudta kibogozni. Ez talán a legnehezebb felismerés. Amikor az ember válságba kerül, pánikszerűen elkezdi maga köré gyűjteni azokat, akikről úgy gondolja, majd kihúzzák a szaros gödörből. Pedig senki nem húz ki. És a legmélyebb ponton, amikor minden sötét és borús, úgy éreztem, nyakig ellep a guanó. Azok az emberek, akik az addigi életemet összetartották mind kiszálltak hirtelen. Feltartott kézzel hátráltak, hogy nekik semmi közük az egészhez, mintha megfordult volna a világ. Egyedül maradtam. És ez az a pont, amikor mindenkinek megvan a választási lehetősége. Vagy megkeseredik, és bezár egy ajtót , amit többet nem nyit meg, de él tovább ugyanabban a szarosgödörben, amiben addig is, csak homokba dugja a fejét, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Tetteti a hülyét és látszólag jól elvan. Másokat okol a saját hibáiért, a saját nyomorúságáért, pedig csak és kizárólag önmaga a hibás mindenért. És van a másik véglet.

   Egy ideig szenvedtem magamtól. Már nem is mások idegesítettek, hanem én saját magamat. Ez azért pokoli, mert én és önmagam mindig együtt vagyunk, levakarhatatlanul. :) Másokat okoltam, sznvedtem magamtól, de azért ügyesen titkoltam, hogy bármi gondom lenne. Én voltam maga a megtestesült magabiztosság, céltudatosság, a NŐ aki tudja, hogy mit akar és kitől. És elég volt egy leheletnyi pöccintés, és kiborult a bili. Mániásan futottam, már nem is a lábam vitt, hanem az ideg. Rámsütötték, hogy kattant vagyok, és féllábbal már bent álltam a pszichiátrián. Aztán valaki, mondott valamit. Butaságnak tűnt, de sötét szobám rejtekében kipróbáltam. És elkezdtek változni a dolgok. Egyik esemény következett a másikból. Nem volt egyszerűbb és garantáltan nem volt egy sétagalopp. De volt egy lényegi különbség, és nem maga a gondolat volt forradalmi, amit Linának köszönhetek, hanem az, hogy Én tettem Magamért valamit. Hoztam egy döntést, és adtam egy esélyt saját magamnak. Tettem egy lépést, hogy változzon az életem. Nem más, nem a barátaim, nem a családom. Hanem én, magammal elkezdtem kibékülni, elkezdtük Magunkat rendbehozni. Más lett a minőség és más a motiváció. Elkezdtem magamat emberszámba venni. 

   Lina bajban van. Próbálok neki segíteni, de nem tudok. Van egy pont, amikor már senkinek semmi köze a másikhoz, amikor már takarodót kell fújni a segítő szavaknak, az együttérző hümmögéseknek, amikor félre kell állni. Döntést kell hozni. Kőkemény és pokoli nehéz. De meg kell saját magunkban bízni, el kell hogy higyjük saját magunkról, hogy tudunk jó döntést hozni, de igazából mindegy hogy mi lesz a kimenetele. Úgyis lesz benne hiba. De kell a tudat, hogy én alakítottam így, és tettem egy lépést saját magam felé. Nem azért, hogy valakinek jó legyen, nem azért, hogy másnak ne essen rosszul. Azért, hogy nekem legyen élhető az életem. Kell az önzőség. Muszáj.

   Aztán eltelik 7 év, és újrakezdődik minden. Tiszta lappal indulunk, nyugtázzuk a múltat, habzó szájjal várjuk a jövőt.De aztán valahogy mindig visszatérünk az alapokhoz. A startkockához. Eljutunk mindig A-ból B-be, hogy aztán felismerjük, B valójában ugyanaz mint A. Mindvégig azért küzdöttünk, hogy legyen minden ugyanúgy mint A-ban volt. Ördögi kör, de megújulunk újra és újra, hogy tiszta lappal indulhassunk a kezdetektől. Furcsa az ember. 

    Mindenkivel törénnek néha valós és olykor valótlannak tűnő dolgok. Olyasmi, amit másnak inkább el sem mesélünk, mert talán el sem hinné. Vagy torzítjuk a valóság irányába, hátha úgy "hihetőbb", de az igazi érzés megmarad csak nekünk és akárhányszor eszünkbe jut egy egy magányos pillanatunkban, átadjuk magunkat ennek a jóleső emléknek. Olykor az ember elérkezik egy olyan pillanathoz , hogy "nagytakarítást" végez a lelkében, száműzi az olyan érzelmeket, emlékeket, amiket nem odaillőnek talál. Nálam ez nem tudatos, sőt, van ami csakúgy magától távozik, mert már nem érzi jól magát és van ami mindig bent marad, és nem jön ki. Nehéz kifejezni az ilyesmit, van akinek megadatott a képesség, de én azon emberek közé tartozom, akinek nem. 

   Egy festő, leül a paletta elé, és megfesti, amit a szavak nem tudnak már elmondani, kipakolja a teljes készletet, ami belülről feszeget és elemi erővel akar kitörni a legsötétebb sarokból. Elkészül a mű, amely pillanatnyi megnyugvást hoz, senki nem látja értelmét, a művésznek mégis sokatmondó, beszédes, megannyi emlék, érzés fájadlom, öröm, bánat lapul benne. Talán Picasso képei azok, amik nekem tükrözik azt a zavart és káoszt, amit rejthet egy ember lelke de ennek ellenére testet ölt a vásznon, látható lesz, kézzel fogható, értelmet nyer, fizikai valóságában megjelenik egy érzés, ami talán csak egy elfáradt márciusi délután egy csöndes beszélgetésről, vagy egy felkorbácsolt vágy egy nő iránt, egy pillantás, ami hegyeket mozgatott meg. Az ecset mégis akár egy csatorna szivárogtatja kifelé az érzést a vászonra. És megjelenik, ott van előttünk, látjuk, megérintjük, megvalósult.

   A zongorista, leül a hangszere elé, és mintha valami bentről irányítaná a végtagjait, megszólal egy dallam, ami utat mutat befelé, segít megérteni, mi történik, mi van ott belül, ki az az ember a hangszer mögött. Mit sem ér ilyenkor a szó, a név, hogy milyen díjakat nyert, ki az apja, ki az anyja, honnan jött, hova tart. Ez mind semmitmondó, hiszen a hangszere az ami elmondja, kicsoda ő. Kisebb koromban, mindig a zenészek arcát figyeltem. Mivel a szüleim minden lehetőséget megadtak, hogy megtalálhassam a saját "hangszerem" mindent kipróbálhattam, többek közt a hegedűt is. Aztán 3 év kitartó gyakorlás után, miután a 'megfogtam egy szúnyogot' már ragyogóan ment, az oktatóm tanácsára beültem egy - két alkalommal az ifjúsági zenekarba. Igaz én csak a kottatartón ütögettem a ritmust a vonómmal, de akkor láttam először azt az arckifejezést, amit azóa is figyelek. Ott ült egy nő, csellóval a kezében. Egészen át volt szellemülve. Mindenki hangolt, elég nagy volt a zűrzavar, ahogy az egy nagyzenekari próbán lenni szokott. Ő meg csak játszott egy dallamot, egész testében együtt mozgott a hangszerével, mintha eggyé vált volna vele. Az arca egészen eltorzult, valamilyen  elképesztő hisztérikus vonaglásban tört ki. Nem nagyon figyelt rá senki, de engem lenyűgözött. Talán valami kijött. Anyira átszellemült, hogy nem is érzékelte a külvilág eseményeit. Ezen élménytől ittasan hazamentem, és megpróbáltam ráébreszteni kedves szüleimet, hogy a cselló az én hangszerem. Nem hittek nekem :) úgyhogy a hegedűt is abbahagytam , amit a közvetlen környezetem nagy megkönnyebbüléssel vett tudomásul.

   Azóta ráébredtem, nem lesz belőlem sem hegedűmvész, sem balerina, sem a Nemzeti Színház ünnepelt színésznője. Valami mégis megrekedt belül. Úgyhogy érzelmi "fogyatékosként" mások művein át jönnek ki néha dolgok. Keresem a szót, a dalt , a mozdulatot, a 'mankó' mögött az embert. Hátha kijön valami bentről. ... De nem nagyon akar. És az ilyen kudarcélmények után, csak merengek magamon, a fogyatékosságomon, és úgy érzem magam, akár az eső. Csak esik, monotonon, szürkén, általában csak bosszankodnak rajta az emberek, áztat, tisztít, megpróbálja elmosni ami előtte volt, és tiszta lappal indítani újra, ami még csak most jön. Megállíthatatlan, de nincs túl nagy jelentősége. Nos, I am the rain .... 

   https://www.youtube.com/watch?v=KmGA48uUfo4